Lugosi Csenge Anna

Ősszel született

Kibotorkált a teraszra. A lugas felől szőlőillatot hozott szél, s az ázott, barna leveleken átszűrődött a langyos napsütés. Leült a hintaszékbe, amely lassan ringatózva várta, aztán lehunyta a szemét. Hagyta, hogy ráncos, pergamen vékony bőrén keresztül a szívét is átmelegítse a sápadt napsugár.

Egy csillagporos, őszi éjszakán született. Azt mondják, nem számít, hogy mikor születtünk. Nem számítanak az évszak előjelei. Nem számít a hónap, a nap, az óra, a bolygók jóslatai. De talán tévednek. Az ő élete attól a perctől fogva szorosan fűződött az őszhöz, mint ahogyan a piruló alma kötődik a fához. Összetartoztak.

Bár naptárja nem volt, egy nap mindig az ég felé fordította az arcát, és azt mondta: "Szent Mihály hava van. Vénasszonyok nyara...". Ilyenkor megállt számára az idő. Mintha minden ősz az első lett volna hosszú életében, amelynek első napjával együtt születik újjá, s együtt hal az utolsóval. Ez volt az ő világa.

Szeptember elején mindig gyermek volt. Ősz hajának szőke ragyogást kölcsönzött a nyárból őrzött Nap, mint valaha, amikor egyszerre volt szőke a bólogató búzatáblákkal. A szeme együtt fénylett a vadgesztenyékkel, a lábai könnyen jártak a mezőn.

Lassan teltek a békés délutánok. A korábbi forróság elpihent, sárga ruhafoszlányai megrekedtek a fülledt völgykatlanokban, a vakító fényeket elfújta a szél. Esténként, mikor a tücskök ciripelése megváltozott, csak a szarvasbőgést várta. Az ezüstös Hold elé fátylat vont néhány szürke felleg, a sötét elnyúlt körülötte, a távolban mozdulatlan csendben álltak a fák. Vártak valamit. Ő együtt várt velük. Még a lélegzetét is visszatartotta. Csupán a saját szívdobogását hallotta neszre vágyó, remegő füleivel.

És akkor a némaságot megbontotta a mély kürt. Megborzongott a hallatán. Hosszan szólt a fák közül, szilánkokra törte a hallgatást, és körbevisszhangozta a hegyeket.

Annak idején, minden éjjel kihozta a lányait, a férjét, az unokáit, hogy együtt figyeljék a rivális bikák nemes válaszát. Most már csak ő volt, egyedül. Ő és az Éjszaka.

De ugyanúgy szerette a hajnalokat, a reggelt kiáltó, zászlósfarkú őszapókkal, a gyümölcsösben csicsergő vörösbegyekkel. Szerette a délelőtti sétákat az erdőben, ahol színek átváltoztak. A falu szélében szunnyadó, elhagyott malom falán felkúszott a vörös, maga alá gyűrte a zöldet. Október elején szinte percenként változtak az árnyalatok, a kósza fellegek lángaranyból tengerkékek lettek, a padlásokra költözött menyétek kabátot váltottak, a hegyeken a színek ezer arca simult össze apró pöttyökben, rózsás átmenetekben. Varázslat volt. A tündérek mágiája, akik pelyhes árvalányhajból és a mezőn úszó ökörnyálból hálóinget fontak maguknak.

Még napnyugta előtt meglátogatta a patakot, melyre napról napra egyre több sárga levél ült. Az ágak megrázkódtak az ébredező légáramlatokra, zörögve pergették a vízre ráncos leveleiket. Sosem unta meg nézni, ahogy integettek a kis tutajoknak, ahogy a csavaros, a csillagos, a kerek és az ovális levelek egymásba kapaszkodva úsztak a színtükrös tó felé. Sárgák, narancsok, barnák, vörösek, lilák... A földön is felgyűlt az avar. Vastag, zizegő szőnyeg, amelyből valaha pajtásaival közös ugráló váruk épült, most pedig egy puha, pihenésre hívó paplan.

Nemcsak a napfényes délelőttöket szerette, de a sokak által átkozott esőket is. Napokon át zuhogott ilyenkor. Hallgatta, ahogy a patak felduzzadt s elsöprően zuhogott le a mohapárnás sziklákon, hallgatta az ütemes zúgást, az útszéli pocsolyák fröccsenéseit. Esernyő nélkül ment ki néha. Hagyta a hideg cseppeket végigfolyni az arcán, érezni akarta elnehezedő haját, látni a sártól pettyes csizmáját. Így egyesült az idővel. Az őszi eső teli volt letompított ingerekkel, amelyek ugyan minden eső szépségét magukban őrizték, mégis sokkal lágyabbak voltak.

A tikkadt föld mohón szívta magába a nedvességet, összemosódott a felhalmozódott levelekkel, édes-fanyar illatot ontva belőlük. Az ázott fecskék egymáshoz bújtak a drótokon. Az ég szürke volt, borús, álmatag. Senki sem járt az utcákon. Mikor már átfázott, még jobb volt a forró cserépkályhához dőlni.

Aztán ahogy változtak az alkonyok, a magasban megjelentek a könnyed röptű vándormadarak. Nyújtott nyakúak, elegánsak, elérhetetlenek. Halkan, de jól hallhatón énekeltek odafent, egyre távolodva az őket bámuló, sápadt mészkőszikláktól. Egy-egy csoportjuk az erdei tavon landolt, különösen a szószátyár, kedves ludak szerettek itt megpihenni. Ő már nem tudott olyan messzire elsétálni, mégis a szeme előtt voltak azok a képek, melyeket ifjabb korában zárt az emlékeibe. Az izzó cserszömörcésben hasalva leste a fékező talpakat a vízen, a fáradt vándorok önfeledt játékát. Megrázták a fejüket, s tollaikról gyöngyözve peregtek a cseppek. Tollászkodtak, veszekedtek, cseverésztek. Mit sem törődtek vele. Ők nem búcsúztak attól, amit hátrahagytak. Csak mentek, mintha valami láthatatlan óramű mozgatta, vonzotta, hívta volna őket egy láthatatlan erő irányába,... Nem fájt nekik a felejtés.

November végére már nagyrészt el is tűntek. Elhaltak a kiáltásaik, elnémultak az összecsattanó agancsok. A varjak károgtak csupán valahol, messze, alig hallhatón. A neszeket elnyelte a sűrű köd, mely eddig megmaradt kavargó lábmagasságban, s eltűnt a hajnallal. De mostanra a hegyek körbepipálták az egész vidéket. A lehelet apró fátyla elveszett az övékben. Mintha felhő telepedett volna a földre. A szántások mereven feküdtek előtte, a piros csipkebogyók jéghártyát vontak magukra, a megdermedt kései virágok egyre később engedtek ki a nap folyamán. A hegyek arca is fátyolos volt, mint mozdulatlan óriások álltak felette, rajtuk a deres fák apró zúzmaráknak tetszettek.

A nap egyetlen pillanatra dideregve kikukucskált a dunyhája alól, és sugarai bekúsztak a köd bőre alá. Megszikráztatta a deres ágakat, reményt lopott az összebújó mohák párnácskáiba, aztán megint elbújt, a homály pedig körbekúszta az emlékét is.

Ő szerette a ködöt. Elrejtette őt. Csak a saját lábáig látott el. A semmi, amely körbevonta, óvta és elfedte, bármit rejthetett a következő lépésnél. A gondolatait is betöltötte a gomolygó titokzatosság. Itt könnyű volt nem gondolni, üres elmével lebegni a homályban. Egyszerre szállta meg földöntúli nyugalom és várakozó izgatottság. Ilyen lehet a túlvilág - gondolta mindig. Ilyennek vágyta volna.

Most is köd volt. Az ősz elnyújtózott idén, már December havát írták, a hó pedig váratott magára. Talán sejtette, hogy valakinek szüksége van erre, az utolsó őszre. Neki.

Ideje lenne már télnek... mi sem húzhatjuk a végtelenségig - töprengett.

Aznap este a faluban beköszöntek az első, északi fuvallatok. Messziről hozott történeteket fütyültek a halottnak tetsző fák rengetegében. Megrázták az felhőket, amelyek a csillogó pihéket őrizték magukban. A szürke párna felhasadt és lassú pelyhekben esni kezdett a hó. A szelek a teraszra is beszöktek, ragyogó kristályokat szórtak a lábtörlőre, megringatták az öreg hintaszéket.

Ő már nem érezte. Sűrű köd vette körül... Nem látta a fák kopasz, nyikorgó ágait, nem látta a széltépázta madárfészkeket, a teraszt, a székben szunnyadó, békés nénit. Szabad volt. Fiatal. Boldog. Súlytalan.

A köd később feloszlott, s egy új ősz bontakozott ki előtte. Olyan, örökké tartó, amilyet mindig szeretett.

KASTÉLY A FÁK KÖZÖTT

Elmosódik körülöttem a táj, ahogy rohanok. Zihálva veszem a levegőt, hevesen ver a szívem. Nem merek hátrapillantani. Úgyis tudom, hogy mindjárt utolérnek.

Nem értem, mért üldöznek és kik ők egyáltalán, de nincs időm gondolkodni. Sáros a föld, csúszik. Egyszer el is vágódok. Megfordul a fejemben, hogy ott kéne maradni, úgy, ahogy vagyok, a földön heverve, hogy a zuhogó eső lemossa rólam a piszkot, és sajgó tagjaim megpihenjenek.

De felpattanok és futok tovább. Már látom a fákat, az erdőt. Ott talán lerázhatom őket. Dörög az ég, a fekete felhők még jobban összekapaszkodnak.

Már csak néhány méter... és bevetem magam a bokrok közé. Egy ág az arcomba csap és felszakítja a bőrömet. Gondolkodás nélkül átugrok a tajtékzó patak fölött, kerülgetem a fákat, éles kanyarokat veszek. Talán lehagytam őket. Vagy csak nem érzékelem a jelenlétüket, mert a lombok őket is éppúgy takarják, mint engem, s saját recsegés-ropogásomtól nem hallom az övékét. Megkapaszkodok egy sziklában, szaladok felfelé a hegyen. Itt legalább az aljnövényzet csökken a fák lombjainak sötétjében.

Kiérek egy tágas tisztásra. Ez a hegytető. A füves rész közepén nyújtózkodó szedres-bokros felé száguldok. Mikor már takarnak a tüskés ágak, megállok, és fülelek.

Nem jön senki. Nem hallom, nem látom őket. Elveszthették a nyomomat?

Óvatosan egyre beljebb hátrálok a bozótba. És falba ütközöm. Megperdülök.

Falak? Itt? Félrehajtom a burjánzó aljnövényzetet, és a falról lelógó borostyánt. Itt a bejárat.

Beugrok az épületbe, elterülök a földön.

Miután kissé lelassul a pulzusom, felállok, körülnézek. Romok. A falon egykor tapéta lehetett, ami most csak néhány csimbókban tapad a csupasz kőhöz. És penész, mindenhol, átható penészszag. Szemben velem egy üreg, valamikor kandalló lehetett. A földön törmelék, néhol igénytelenebb növények gyökereznek benne. A törött ablakon bekúszik egy szúrós szederbokor.

Átmegyek egy másik terembe. Itt is félhomály. Egy összerogyott zongora maradványai, egy tükör törött darabjai, és deszkalapok, amik valaha szekrényhez tartozhattak.

Megfeledkezem a menekülésemről, s fáradtságomról, kíváncsiságtól hajtva megyek tovább, mint akit elvarázsolt a régi korok csillagmorzsája, ez a romos, egykor talán pompás épület.

A következő terem könyvtár lehetett, megsárgult, porló könyvlapok hevernek szanaszét, körbe pedig roskadt polcok.

Kik élhettek itt? És hová tűntek?

Átmegyek egy boltív alatt.

A hólyagos, fénytelen parkettában gombák tenyésznek, a falon megroncsolódott festmények lógnak. Díszes ruhájú nők, komor tekintetű férfiak, úri külsejű gyermekek, táncoló párok néznek le rám.

Itt egy csigalépcső. Felmegyek.

Kis, oszlopos csarnok, a jobb és a baloldalon is egy ajtó. Az egyik mögött szőnyeges, bútoros szoba, hatalmas íróasztallal, az íróasztalon felborult tintásüveg, megszáradt tinta, poros, cafatos tollak. A másik ajtó egy néhai hálószobát rejt, megrokkant ággyal, dohos ruhákkal, törött lábú éjjeli szekrénnyel és felborult, szuvas bútorokkal. Mennyi mindent rejthetett ez a szekrény!

Tovább megyek, még fentebb a lépcsőn. Az ablaknyíláson besóhajt az eső, odakint egyre sötétebb van. De milyen szép a kilátás! Látni az egész erdőt, ami a hegyen nyújtózik, egy kicsit még azon is túl, a hegy körül elterülő, gondozatlan mezőket. A kastély egykori kertjét is látni innét a belső udvarban, de csak egy kiszáradt szökőkút romjai, befüvesedett kőutacskák tűnnek fel. Ahol most gaz van, virágágyak lehetettek.

A toronyban kis szoba bújik meg. Most baglyok lakhatják, mert az ágyat és a hideg követ tollak és köpetek terítik be.

Korog a gyomrom. Eszembe jut a kérdés: hol lehetett a konyha?

Lassan elindulok a lépcsőn lefelé.

Tágas teremben hatalmas, repedezett asztal, rajta száraz virágcsokor. Kifakultak már a színei... milyen virág lehetett? Kihúzok egy szálat, molylepkék rebbennek elő, a növény levelei pedig szétmorzsolódnak, ahogy hozzájuk érek. Az asztal körül díszes, pókhálóval befont székek. Az innét nyíló ajtó mögött egy nagy teknő, kopott lábasok és fazekak, poros poharak, földön heverő evőeszközök.

Felveszek egy tányértörmeléket a földről. Gyönyörű minta! És egy kis szimbólum az alján. Ez lehetett a család címere? Mintha láttam volna már valahol...

Visszamegyek a pompás hálószobába. Igen, úgy látom, itt a párnákra is ez a jel van hímezve, bár... teljesen besötétedett, nem látok rendesen. Meggyújthatnám azt a gyertyát...

De hiszen üldöztek! Felfigyelnének a fényre.

Leheveredek a dohos ágyra. Úgysem látnék már többet a kastélyból, csak sötét, baljós folyosókat. Fázom, éhes vagyok... leginkább fáradt. Az eső ütemes kopogása lassan álomba ringat.

− Kisasszony! Kisasszony, ébresztő! Hét ágra süt a nap, ideje mán reggelizni! Ejnye, no, mit csinált az éjjel, hogy olyan kimerült, mint az én uram, ha másnapos?

Kinyitom a szemem. Baldachinos ágyon fekszem, puha, díszes párnákon, barátságos szobában. Hol vagyok?! Üldöztek és bemenekültem ide... Álom volt! Csak álom volt.

− No, csakhogy felébredt! Már azt hittem, átalussza a napot! A szülei mán reggeliztek!

− Olyan furcsát álmodtam - motyogom, miközben ő elhúzza a függönyöket.

− Mesélje csak el! Istenemre, minden furcsa álmát úgy ösmerem, mint a sajátjaimat. Csaknem tizenhat esztendeje...

− A kastélyról... ide menekültem, mert üldöztek. És csak a romok voltak. Nem tűnt álomnak...

− Ez a furcsa? Én néha azt álmodom, hogy saját kastélyom van és töltött húsokat eszek. No, az a furcsa! Most mán tessék fölkölni, fölöltözni, reggelizni, aztán...

Mintha fal lenne közöttünk. Nem hallom rendesen a szavait. Rezignáltan felállok, ő pedig kitárja a nagy, faragott szekrény ajtaját, ami tele van szebbnél szebb ruhákkal. Azt, a kék-fehéret, mutatom.

Kiveszi, rám adja, közben végig csacsog, de én még mindig az álom hatása alatt vagyok, zúg a fejem. Csak akkor rezzenek fel, mikor meghúzza a szalagot a derekamon és hátul masnit köt, ezzel befejezve mondókáját:

− Milyen csendes máma! Figyel rám egyáltalán?

− Figyelek én... − bizonygatom, miközben megcsodálom magam a tükörben.

Aztán őt nézem, ahogy mögöttem tesz-vesz, s egy hajkefét húz elő valahonnét. A köténye tiszta és fehér, arca pirospozsgás, őszülő haja kontyban, barna szemei vidáman ragyognak rám. Fésülni kezd.

Végre elkészültem. Kilépek az ajtón, ő a sarkamban van, terelget, le a lépcsőn.

A hatalmas asztalt sárga terítő borítja, a közepén színpompás virágcsokor, gőzölög a reggeli. Milyen szép teríték! A cseléd eltűnik mögülem. Leülök az egyik pompás székre, s hozzálátok. Minél előbb végezni akarok, bejárni a kastélyt, hogy minden úgy van-e, ahogy lennie kell.

Kimegyek a konyhába, ahol nagy a sürgés-forgás. Egy lány habos víz fölött áll, s a cirádás tányérokat mossa, a másik krumplit pucol, egy asszony csirkét kopaszt és dúdol, egy tésztát gyúr, egy legény a tűzhelyre tesz valamit... Mindenki megáll egy percre, ahogy megpillantanak. Biccentek nekik és sarkon fordulok. Kimegyek az ebédlőből.

A táncteremben fényes a parketta, a falakon épek a portrék. Ott az enyém is.

Belépek a könyvtárba. Kihúzok egy bőrkötéses könyvet az egyik teli polcról, és belelapozok.

A zongoraszobában zöld a szőnyeg, zöldek a függönyök, zöldek a falak. Leülök a gyönyörű hangszerhez, elrendezgetem magamon a ruhámat, nehogy gyűrődjön, felnézek a kottára, eljátszok néhány dallamot.

Kinézek az ablakon. Csobog a víz szépen megmunkált szökőkútban. Ki szeretnék menni a kertbe, a belső udvarba... Átsuhanok a társalgószobán, ahol tágas fotelok terpeszkednek a kandalló előtt, egy kis, csipketerítős asztalka körül.

Kilépek a napfényre. Fehér kavicsos utacska futja körbe a kertet, öt kisebb út sugárszerűen halad a kert közepe, a szökőkút felé. Az utak két oldalán vidám virágok, tökéletes kertészmunkával elrendezve.

Ücsörgök kicsit az egyik, faragott kőpadon.

− Kisasszony! Nincs kedve kocsikázni? A Csillagnak, meg a Liliomnak nagyon mehetnékje van - mondja a bajszos kocsis, kezében a kalapja.

− Nekem is - mosolygok vissza rá.

Ülök a hintóban és hallgatom a lovak patkóinak ütemes kopogását. Lassan kiérünk a szépen gondozott erdő öreg fái közül. Kétoldalt szántások, még zöld búzatáblák, legelők, földművesek tanyái. Békés táj, amely tarka keszkenőként terül el körülöttem.

Visszakanyarodunk. Újra felfelé kaptatunk a hegyen.

Ahogy megérkezünk a kastélyhoz, kiszállok, megpaskolom a lovakat.

− Kisasszony! Megszidom a Gáspárt, hol jártak azokkal a lovakkal? Ebédidő rég elmúlt! - mondja a cselédem, s megtörölgeti a kezét a kötényében.

− Nem vagyok éhes! - nyugtatom.

− No, akkor jó. De ha mégis éhes lenne vacsoráig, csak szóljon, és már hozok is egy kis...

− Köszönöm - biccentek.

Felmegyek a szobámba, ideje készülődni a vacsorára, az estélyre, ő nem marad le a nyomomból.

Odakintről már csillagos éjszaka ásít be az ablakon.

A fényárban úszó táncterembe lassan szivárognak be a vendégek, ismerősök és ismeretlenek. A selyemcipők hangtalanul forognak, suhognak a selymek, édes parfümillat úszik utánuk. Szól a zene. Közben bemutatnak egy-egy újonnan érkezőnek.

A nők kezébe legyezők kerülnek, fáradnak a tánctól. Ekkor valaki bejelenti, hogy a vacsora tálalva van. Átvonulunk az étkezőbe.

Vadhúsok, mártások, levesek, bor illata kering körülöttünk. Mindenki halkan beszélget.

Mikor a desszertnek is csak morzsái maradnak a tányérokon, és a társalgás lendülete is alábbhagyóban van, néhányan jelzik, hogy távoznak. Kintről lódobogás és hintózörgés szűrődik be, a vendégek egyre fogynak.

Úgy tűnik, a családom kezd elálmosodni. Az utolsó pár is udvariasan búcsút int.

Nem sokkal később már az ágyamon fekszem. Szédülök egy kicsit, úgy érzem, mintha még mindig táncolnék.

Amikor felébredek, az első, amit érzek, a dohos szag. Gondolat és érzelemhullámok rohannak meg. Az... volt az álom? És az a valóság...? Most megint itt vagyok a dohos ágyban, a siralmas romok között?

Összeszedem a bátorságom, felülök, körülnézek. Éjjeli szekrény, ruhásszekrény, íróasztal, könyvespolc, rádió, telefon, sárgára festett fal, amiről jól ismert poszterek lógnak le. A földön kockás, nagyalakú füzet. Felveszem, belelapozok. Fránya másodfokú függvények!

Odakint esik az eső. Itthon vagyok. A dohos szag biztosan az eső, a rossz szigetelés hibája.

Milyen nap van ma? Hétfő. Kinyomom az ébresztőt, ne rikoltozzon hiába, hiszen már felkeltem.

A reggelinél anya mosolyog rám a kávégőz mögül.

− Jó reggelt! Hogy aludtál?

− Jól - válaszolok kurtán.

Talán délután elmesélem neki. Most mindketten sietünk.

Felöltözök. Fésülködnék, de a húgom elhappolta a fürdőszobát.

− Fésülködj az előszobai tükörben - javasolja apa.

Miután elkészültem, felkapom a táskát, köszönök, és egy esernyővel kilépek az esőbe.

Még mindig az álmomon gondolkodom. Álmomban álmodtam? Nem zavar meg senki, kihalt az utca.

A buszból egyre a hegyet lesem, s végre megpillantom a kastély romjainak csúcsát. Mennyi titkot rejthetett a múltban!

Nemrég elmentem a kerítésig. Már nem tudtam bemenni a kertbe. Új vaskapu zárja el a bejáratot, rajta friss a piros betűs felirat: MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI TILOS!

Na, erről lekéstem. Már csak az álmaimban lehet az enyém.

SZABÓ CSILLA

Ajándék az istenektől

Ma beültem egy bárba.

Reméltem, talán ihletet kapok

hogy mit vegyek Carol születésnapjára.

Nem tudtam, szeret-e,

pedig lassan két éve együtt vagyunk.

Azt se, hogy én vajon szeretem-e őt,

és ezért gyakran túlzásba vittük az ömlengést.

Szürke és hideg nap volt,

szürkék és hidegek az emberek is.

Ősz. Nyirkos, New yorki ősz.

A bár az UTCASAROK nevet viselte, a törzshelyem.

Oda jártam a srácokkal, az összes törzsvendéget ismertem.

Ma egy idegen férfi is ott ült.

A haja, akár a vihar, szeme pedig felhő. Kortalannak tűnt.

Egy pohár whiskyt szorongatott.

Megszólítottam. Ő visszaköszönt.

Bemutatkoztam, de ő nem tette. Nem sértődtem meg.

Hirtelen villámként csapott belem az ötlet. Meg kell kérdeznem ezt az embert!

• Maga mit venne a csajának szülinapjára, akivel két éve van együtt? - kérdeztem.
• Milyen ajándékot akar?- kérdezett vissza a kortalan ember.
• Valamit, amit az istenek adnának szeretőjüknek. Valamit, ami kortalan, ifjú és fennkölt. - elnéztem a feje mellett, szemem arany tűzben égett. A férfi legyintett, fennkölt, uralkodói mozdulattal, mint egy király, aki épp elbírál valakit, élet s halál ura.
• Az istenek nem adnak semmi becseset, higgyen nekem. - kezdett bele.
• Akkor mit adnak? - lepődtem meg. - Nem szerelmet, kis üvegcsékbe zárva, ifjúságot, gyümölcs formájában, vagy amforákat, sikerrel csordultig töltve?
• Ad ilyet a tudja mi! Ők olyanokat adnak, amik vészesek és baljósak, vagy épp közönséges csecsebecsék, csak nem mered elfogadni, mert félsz. Mert túl sok mesét hallottál az istenekről.
• Miért, milyenek? Az sem tudom, léteznek-e. Ez csak egy metafora volt. - így én.
• Mindegyik más, természetesen. Hogy mit adnak? Nagy, piros gumilabdát, amit csak ők is két kézzel bírnak el, rézkalitkában bronzmadárkát, felhúzhatót, fogaskerekekkel, simára mosott, furcsa alakú kavicsot, bőrláncra fűzve. - mondta az emberem.
• Ilyet csak nem adhatok Carolnak! - csattantam fel.
• Nem én mondtam, hogy adj isteni ajándékot. - vont vállat a kortalan férfi. ezt elismervén bólintottam, majd egy lemondót sóhajtottam. A fickó lerakta a poharat, kiindult, mögötte poros mitológiák szaga, még egyszer visszafordult, és a kezembe nyomott valamit. Vetettem rá egy futó pillantást, de nem nyitottam szét öklömet, majd mikor tekintetem újra a kocsmát pásztázta, már nem láttam emberem. Csak a szag maradt, meg egy furcsa, aranyszigonyos érzet. Kinyitottam kezem. Egy ezüsttel díszített, szép kis notesz lapult benne, tiszta fehér lapjai voltak és fekete kerete. Furcsa volt, hogy férhetett a kezembe, hisz jó nagy volt. Volt hozzá egy oldaljelző, fehér szalag, meg egy ezüstös toll. Szép volt, bár apróság ahhoz képest, mások mit szoktak venni, szeretett, nem-szeretett barátnőjüknek.
• Ezt kell adnom neked Carol - suttogtam- ezt adták az istenek.

Az ég a legszebb hely

A szárnyas alak a templom párkányán támaszkodott, és zenét hallgatott. Hatalmas szárnyai vitorlavászonból voltak, réz merevítőkkel és fogaskerekekkel. Ennek ellenére teljesen a teste részei voltak, együtt nőttek vele. Csapott egyet velük, jelentőségteljes szelecskét kavarva. Fejhallgatójából szólt a zene, sportcipője fekete-türkiz Nike márkájú volt. Ennek ellensúlyozásaként fekete köpenyt viselt, vörös selyemnadrággal. Arcát az ég felé fordította, egészen szoborszerű volt, ahogy ott ült. Nemmel nem rendelkezett, kora meg teljesen mindegy volt, úgysem született. Egy laborban rakták össze, fegyvernek készült, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Arról szó sem volt, hogy elengedték volna. Csak félretették, ő pedig kihasználva a viszonylagos szabadságot, a városban körözött. Nézte a fényeket, lógatta a lábát, esetenként a Hold vagy a csillagok bámulásába feledkezett bele. Nem kellett ennie, vagy aludnia. De voltak érzelmei és szükségletei. Ezt nem fogták fel, erről feledkeztek el a csillagezüst hajú lény készítői. Ahogy ott ült, erős igény formálódott benne a szabadság iránt. Nem akart visszamenni. Tudta, hogy gazdái érte jönnek majd, és visszahurcolják huzamosabb időre a cellájába. Ezt akarta elkerülni, minden mesterséges, de igazi porcikája tiltakozott a bezártság és a kontroll ellen. Az eget akarta otthonául. Repülni akart, el innét, messze, mert már eleget látott, hallott és érzett a világból ahhoz, hogy megcsömörlött legyen. Újszülött volt, de korántsem naiv. Az éj szelei dolgok ezreit hozták el hozzá, szép és csúf dolgokét egyaránt. Így amikor megérkeztek a kutatólaboratórium emberei, önmagát is meglepő bátorsággal lökte fel őket, és fogta nehéz szárnyába a készséges szeleket. Repülni kezdett, kedvenc holdja felé, el innen. Mert a világ csúf, vigasztalan, és az ég a legszebb hely.