F. Pusztai Karolina

Leszoktatást a cica is bánta

1941 . A tél megmakacsolta magát, mintha nem akart volna engedelmeskedni a szokásoknak, a nap sugarait legszívesebben visszaparancsolta volna a Föld másik féltekéjére.

Dacolt ,pedig a hóvirágok itt ott ,már bontogatták a fejüket az olvadozó hó alól. Nem akart leszokni a hónapok óta tartó uralkodásáról. Olyan volt,akár egy kisgyerek,bár tudta jól, hogy eljön az idő s le kell mondani a kényelméről, a vakító hófedte fehérségről , az áhítatos csendről, s átkell adnia teret az újra éledő természetnek. Valahogy nem akaródzott,

ugyanúgy ,mint Lacika, aki nem akarta édesanyjával együtt tudomásul venni az évek múlását. Régen volt, amikor a tavasz első sugarai köszöntötték Lacika érkezését. Kék apró szemét csodálkozva nyitotta ki,s nézte a mindenséget. Egyetlen pont volt számára a fontos, az édesanyja ölelő karja és meleg testéből áradó finom édes tejecske. Nem akart róla lemondani a világért sem. Vele együtt nőtt fel egy barna foltos cica, aki mindig ott dorombolt az ölébe, ha a kemence padkájára telepedett le a kisfiú. A cicának a szőre meleg, bársonyosan puha volt ,a tappancsa finom, a körmét mindig jól behúzta ,nehogy megsértse vele Lacika simogató ujjacskáját . A bajuszát , mintha minden nap újra pödörte volna azután amikor, egy - egy egeret kiszimatolt. Volt is becsülete. Az istállóban is ő kapott először tejet, amit a Gyöngyös adott. Habos finom meleg volt, amikor a gazdasszony beleöntötte edényébe .

Lacika , nézte, amint jóízűen lafatyolja cica a tejet, Ő nem kért, mert neki is volt nagyon finom tejecskéje, amit kizárólag csak az övé volt. Nem osztozott Ő azon senkivel. Édesanyja meg bárhol, bármikor hajlandóságot mutatott arra, hogy Lacika éhségét vagy szomjúságát eloszlassa.

Akármerre mentek , Lacika cipelt magával egy kis sámlit, s ha megéhezett leültette édesanyját és kérte a cicit, amiből a finom tejet szophatta.

Matild néni, aki a szomszédban lakott, már megelégelte a dolgot.

- Majd leszoktatom én, ha az anyja nem teszi meg. Mit gondolnak ezek, hisz a fiúcska lassan három éves lesz.

- Mariska, ez a gyerek már nem kicsi, mást is kellene ennie! - mondogatta, de valahogy nem volt figyelmeztetésének foganatja.

Lacika édesanyja a kérdésre csak a vállát rándította, neki kényelmesebb volt, hisz meleg , friss volt az anyatej, no meg az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a kisfia mindig olyan édesen tudott az ölébe bújni.

A következő alkalommal, amikor Matild néni meglátta, hogy Laci göndör szőke hajával, a kezében a sámlival, közeledik hozzájuk, gyorsan beszaladt a kamrába. Levett a polcról egy szilvalekváros üveget, s nem szólt semmit. A keze ügyébe helyezte, úgy, hogy kellő pillanatban el tudja érni.

- Gyertek, üljetek ide! - invitálta őket. Beszélgettek, Matild néni meg szorgoskodott az ebédfőzéssel is .

A diszkurzúst hamarosan Lacika törte meg. Kérte a cicit, s mint annak rendje és módja szerint szokott, ki is nyílott édesanyjának az ingje.

Ebben a pillanatban Matild néni keze is szaladt az üveg felé, mire Lacika meg az édesanyja észrevette volna már be is volt kenve lekvárral a hófehér mellecske.

- Ez meg milyen?- kérdezte a meglepett fiúcska.

- Lekakálta a cica!- válaszolta Matild néni, nem várva az édesanya válaszára.

Abban a pillanatban Lacika, becsukta az inget, felkapta a sámlit, meg sem várta az édesanyját.

- Megállj csak te cica! - dörmögte, szaladt a kis sámlijával együtt hazafelé.

Édesanyja csak a házuk bejárati ajtójánál érte utol. Kinyitotta, a lavórhoz ment, hogy lemossa a melléről a lekvárt. Tudta jól, hogy nem véletlenül került rá.

Szegény cica semmit sem sejtve, békésen aludt a kemence padkán ,úgy össze volt gömbölyödve,hogy csak a farka kandikált ki.

- Mit csináltál! -kiabálta Lacika.

S abban a pillanatban elkapta a cica farkát és a mindig kéznél lévő piszkafát, s azzal ahol érte, a szegény ártatlan cicát ütni kezdte.

A megszeppent cica prüszkölt és vészjósló nyivákolással kimenekült, nem karmolt vissza.

Lacika sírva vonult be az ágyába. Nézett az édesanyjára és keserves könnyek között kérdezte.

• Honnét lesz nekem ezen túl finom meleg tejecske?
• Majd a Gyöngyös ad neked is, akár a cicának. - vigasztalta az édesanyja, aki egyáltalán nem volt abban biztos, hogy ezzel megoldódott a leszoktatás.

Megsimogatta a gödör kis fejecskét és érezte, hogy végig fut az arcán a könny. Neki is fájt a szíve, el kell engednie az öléből a kisfiát. Tudta jól, hogy hozzá fog simulni máskor is, de nem úgy, mint egy kisded. Sajnálta, hogy véget érhet egy varázs, ami az óta töltötte el boldogsággal, mikor először a bábaasszony a mellére tette a kisfiát.

- Mi lesz most? - kérdezte saját magától is.

Este a cica, az istállóban, mint ki semmi rosszat nem tett odabújt Lacika lábához. Dorombolt, mintha bocsánatot akart volna kérni azért, amit el sem követett. Boldogan itta a tejét, félszemmel nézte és tejes bajuszával biztatta Lacikát, amint a virágmintás poharába édesanyja belefejte kisgazdájának is a tejet.

• Idd csak meg, hidd el ez is meleg meg finom is.

Lacika lassan kortyolni kezdte a tejet, és fel sem tűnt neki, hogy mennyire haragudott a cicára. Elalváskor édesanyja ingecskéjét összecsukta, s csak annyit mondott.

• Igaza van a cicának, a Gyöngyös is finom tejet ad.

Másnap reggel együtt ültek a kemence padkáján. A cica Lacika ölében dorombolt, hagyta, hogy a finom ujjacskák végig simítsák a hátát.

N. Sebestyén Katalin

Természet kincsei

Ezerszínben tündöklő világ,

erdő, mező, rét ékes díszei,

varázslatos szépségei természet ligetének.

Tündérkert tárul elénk:

égőpiros pipacs aranyló búzamezőben,

oly kecsesen ring e kalászrengetegben,

mint nyári szellő a nyárfák leveleit rezegteti.

Sudár, kékeslilás színben pompázó szarkaláb,

kevély gyönyörűségű, bódító

parfüm-illatú vadrózsák,

nélkületek létünk sivár, kietlen,

meddő, vetetlen föld, de ti évről-évre

elkápráztattok színeitekkel.

Gondozó kertészetek a tüzes égitest

éltető, meleg sugara, nyári zápor,

harmatcsepp a táplálótok.

Végeláthatatlan mezei virágtenger

oly védtelenek, mégis ellenállnak

viharoknak, mégis megmaradnak

világunknak gyönyörű szépnek.

Csokorba szedett természet virágai

szépségükkel körülölelik a Földet,

virulásukkal szeretetet sugároznak.

Kérlek! Tiszteld a természet kincseit,

óvjad, őrizzed, hogy minden évben

csodálhassuk mezeink virágait.

Végtelenül

Ha fáj az élet sírj, csak sírj,

ne titkold, ha lelked háborog.

Dalolj, csak dalolj, s énekeld

magasba zúgó bánatod!

Tépd ki magadból a mérgező haragod,

s sírj, ha úgy érzed, ez segít!

Szemed cseppfolyós gyöngyeit

soha ne szégyelld,

áztassa csak barázdált arcod.

Járj emelt fővel

villám festette utadon,

s kacagjon szádon az éltető szó:

remény.

Mikor erőd már lomhán menetel,

fújd ki magadból a gyötrelem porát!

Ma még könnyezel, holnap már

mosoly rak házat tisztuló szívedben.

Egy cél erősítsen; a végtelen idő örök.

Maradj mindíg ember itt a Földön,

s angyali a mennyben is.

HABOS LÁSZLÓ

Csend, sötét, magány és Isten

Végtelenbe szűkül a csend,

karácsonykor is halnak,

koromsötét zsákkal takarva.

Kulcsra zárt templomajtó mögött

félhomályba rejtőzött betlehem

pásztora elkóborolt reményt terel.

Rendőrökkel biztosított várakozás,

elkoptatott cipők csoszogása,

sáros kabátok megfáradt tánca...

magányos hosszú sorban, remeg,

gőzölög az adomány-leves,

levehetetlen a szennyes.

Kifosztott szemetesek magánya,

megfagyott bejgli fogfájós íze...

és vérvörös alkonyon kóborló Isten.

Csend, sötét, magány köszön újszülöttre,

és végtelenné tágul az ünnep.

Gyertyalángban

A történelem

még őriz vízen járt lábnyomot,

a kereszt

golgotai magánya súlytalan,

a termés

még jó földben sem százszoros,

a harcban

sóhajjá halkul a lélek hangja,

a tövis

még sebet ejt kérges lelkeken,

a csipkebokorban

lángol szívnek rejtett aranya,

a csókban

még felizzik a féltett szerelem,

a könyvnek

hiányzik az utolsó lapja,

a remény

még várja a fehér galambot,

a hit

a szögesdróton cafatokra szakad,

a halottat

még elbúcsúztatja lágy harangszó,

a titok

megfejtése ma megint elmarad,

a holnap

még felcsatolja megkopott saruját,

a bűnbánatra

nem maradnak őszinte szavak,

a pillanat

már kitárja végtelennek kapuját...

de a fény

a gyertyalángban itt marad.

Ma megint...

Ma megint

más voltál,

és én is,

ma megint

felszakadtak a hegek,

s kihunyt a fény is,

fáj e másság,

az arcodon, az arcomon

a jel, az égi,

megkopott.

A vihar lassan elmerül

felszántott medrébe a csendnek,

s tekinteted lelkem eléri,

és szomorú szememmel látom

lehulló cseppjeit

az izzadságnak,

a vérnek,

a könnynek,

szólnom kellene imádság szavával,

de a cseppek egyre gyűlnek,

mint halálraítélt körül a kövek.

Hol van keze a Messiásnak?

Ma a közel is messze!

De atyai csókom elér,

új szavakkal mondott miatyánkkal

szorítom kezembe

remegő kezedet,

még nem érthetem meg

szenvedéseidet,

de együtt lépünk mi ketten

ma megint

a lépcsőn feljebb.

B.MORAVETZ EDITH

A SZABADSÁG MADARA

Fecske voltam, fecske lettem újra,

lassan-lassan indulok nagy útra.

Mikor nyáron légben cikázni látsz,

szárnyaim közt ott az egész világ.

Ne firtassad, merre van otthonom;

szeretetem ím magammal hozom.

Átrepülve messzi tengereket,

visszatérek, hon rakni fészkemet.

Hogyha vége a ragyogó nyárnak,

búcsút intek a szülői háznak.

Szabadságom semmiért sem adom,

ám míg lehet, köztetek maradok.

Tudnotok kell, mindig visszatérek,

várakozva nézzetek az égre.

Fecske vagyok - szabadság madara.

Szívem fogoly - fogva tart a haza.

Fecske voltam, fecske lettem újra,

lám, a haza szívem visszahúzza.

(Evokáció: Áprily Lajos: Vadlúd voltam c. versére)

ÜZEN A MÉLY

Itt már nincs szabály.

Szabálytalanságban fürdik a táj;

tudja,

magamutogató rímeket nem kíván tőle senki ma már.

Leveti gönceit, melyek testét fedték, míg zord idő járta,

könnyebb a lelkének, mindenki láthatja, üde-zöld színfoltját

ölti magára.

Búvó patak, mely felszín alatt folytatta útját,

földből hirtelen bukkan elő, hogy végül egy nyelőben bukjon a

mélybe;

mit odalent talált, soha senkinek ki nem adja titkát.

Ám üzen a mély!

Fogd hát a kezem, és jer velem bajtárs,

együtt lesz könnyebb

levetni magunkról a százados rabigát.

Láncaink hangjától gazdagok félnek,

mutassuk meg mit tud

milliónyi szegény!

NAGY JÁNOS

Kis Gyuri

Gyurit valahonnan régről ismertem, talán még fiatal koromból, amikor a segítő szakmában dolgoztam. A hivatalban találkoztam vele újra, ügyintézés folytán. A számára folyósított időskorúak járadékát vizsgálta felül az eljáró hatóság. Kevés ügyfelünk volt aznap, így jutott egy kis idő a beszélgetésre.

Nem sokat változott az eltelt évtizedek alatt, a haja és a borostás arcszőrzete lett fehérebb, de szemében ugyanaz a felfoghatatlanul vidám csillogás ragyogott, mint amikor megismertem. Kíváncsi voltam, mitől olyan életvidám ez az ember, aki nyomorult segélyből tengeti az életét, él egyik napról a másikra. Elmondta, hogy már régóta nem a hajléktalan szálló lakója, saját háza van, amit ő maga épített a városi szeméttelep egyik sarkában. Még inkább kíváncsivá tett, most már igazán látni akartam, hogyan él. Megkérdeztem, hogy meglátogathatom-e az otthonában, van-e kedve beszélni az életéről.

- Éppenséggel, ha nincs jobb dolga! Én mindig ott vagyok - válaszolta beleegyezően.

Vasárnap kocsiba ültem és kigurultam a városon kívül eső szeméttelephez. A biztonsági őr beengedett és megmutatta merre keressem. Elindultam a kerítés mellett, hogy lássam hogyan él most az én Kis Gyuri barátom. Mindenki csak Gyurinak szólította, talán rossznéven is vette volna, ha valaki Györgynek titulálja. Rövid séta után feltűnt a telep távoli sarkában árválkodó épület. Ott lakott a Gyuri a szeméttelep eldugott sarkában, egy két kezével összeeszkábált "házban". A ház valójában egy kb. tíz négyzetméteres szobácskát jelentett, amit a szemétből kiválogatott anyagokból barkácsolt össze. A mások által kidobott ajtólap, vasablak, rozzant bútor, kimustrált háztartási holmi a Gyuri keze alatt vált lakhatásra alkalmas házikóvá.

Nem mondom azt, hogy egy szép otthon kiállításon nagydíjat érdemlő alkotás volt, de a célnak teljes egészében megfelelt. Persze olyan kényelmi szolgáltatások, mint villany, gáz, vagy éppen folyóvíz hiányoztak az összkomfortból. A fűtést egy takaros, fekete vaskályha szolgáltatta, a fürdőszobát pedig egy hokedlire helyezett zománcos lavór volt hivatott megjeleníteni. A gardróbszobát egy állófogas, valamint néhány a falba vert szög alkotta, melyeken a négy évszaknak megfelelő ruházat lógott. A világításról szemlátomást az asztalon árválkodó gyertyák gondoskodtak. Első ránézésre nekem a pesti romkocsmák hangulatát idézte ez a szedett-vedett összevisszaság.

- Hát, üljön csak le! - kínált hellyel nagylelkű házigazdám.

Leültem az apró asztal mellett levő egyetlen rozzant székre, Gyuri pedig az ágyon helyezkedett el, mivel más ülőalkalmatosság nem akadt a házban.

- Mire kíváncsi? - szögezte nekem a kérdést.

- Én, mindenre! - válaszoltam. Meséljen magáról, én meg jegyzetelek és csinálok néhány fényképet is, ha megengedi.

- Tőlem aztán nyugodtan - legyintett - bár nem sok látnivaló akad. Itt lakom, már vagy húsz éve - kezdett bele a mondókájába. A válás után még egy darabig Pesten tengtem-lengtem, de elegem lett a nagyvárosból. Úgy gondoltam, jobb lesz nekem vidéken, tán ott még akad egy kis emberség a népekben. Jó néhány város hajléktalanszállóját kipróbáltam, míg aztán idevetődtem. Egy darabig az éjjeli menedékhelyen aludtam, de nappal már kijártam ide a szemétből válogatni.

- Megengedték, hogy a szemét között turkáljon? - vetettem közbe egy kérdést.

- Engedni nem engedték, de eltűrték. Meg aztán nem csak én jártam ide. Rajtam kívül akadt még vagy 5-6 ember, aki rendszeresen kijárt ide. Amikor új vezetője lett a telepnek, ő azzal a feltétellel megengedte, hogy az utasításának megfelelően szétválogatjuk a kocsik által begyűjtött szemetet. Így mindenki jól járt! Külön kellett szedni a fémet, a műanyagot, a papírt, meg rongyot a többi háztartási szeméttől. Igazság szerint előtte is úgy csináltuk, szétválogatva a dolgokat, elkülönítve azt, amiből egy kis pénzt lehet csinálni.

- A házat mikor építette Gyuri?

- Azt, szép lassacskán. Nyáron, a nagy melegben már itt aludtam a szabad ég alatt. A francnak volt kedve becaplatni a városba, hogy az éjjelin aludjak. Hát, összeütöttem magamnak egy ágyat. Alapanyag volt bőven - nevetett rám huncut szemekkel. Aztán csináltam fölé egy féltetőt, hogy ne süsse a nap, vagy ne ázzon, ha megered az eső. Apránként ezt is, azt is tettem hozzá, a végén ez lett belőle.

- A telep főnöke mit szólt hozzá?

- Először csóválta a fejét, mikor meglátta, de mivel az épületből nem látszik, nem foglalkozott vele. Rendes ember! - tette hozzá meggyőződéssel. Utasította biztonsági őrt, hogy hétvégén engedjen be a fürdőbe. Minden vasárnap ott zuhanyozok, megmosom a hajam, kimosom az alsóneműmet - tette hozzá nem kis büszkeséggel a hangjában.

Elgondolkodtatott ennek az egyszerű embernek a mentalitása, aki szemlátomást elégedett a sorsával, pedig, ha úgy tetszik, nincs semmije a puszta létén kívül. Mennyit tanulhatnának tőle azok, akik a több fizetésért, jobb kocsiért, szebblakásért hajtják agyon magukat!

- Hogy tud megélni az időskorúak járadékából? - feszegettem tovább a témát.

Ó, most megemelték az összegét, mert elmúltam 75 éves - mondta vidáman. Meg aztán a szemétből is csurran-cseppen naponta néhány száz forint. Tudja, itt majdnem mindenből lehet egy kis pénzt csinálni. Sok mindent kidobnak az emberek. Visszaváltható üveget, sörös dobozt száraz kenyeret...

- Száraz kenyeret? - kerekedik el a szemem. Abból hogyan lehet pénzt csinálni?

- Aki disznót hizlal, megeteti az állatokkal - nevet rám. Amikor összegyűlik egy nagy reklámtáskával, akkor elcserélem egy társammal, aki elviszi a gazdának. Utána vagy kifizeti, vagy ad helyette beváltható üvegeket. Tudjuk mi pontosan, melyik hol váltható be és mennyiért - vidámodik neki az öreg.

- Mégis mire költi a pénzét Gyuri? - kérdezem tőle.

- Leginkább ennivaló veszek, kenyeret, zsírt, egy kis felvágottat. Ha elfogy sót, cukrot, meg ami éppen kell. Na, néha megengedek magamnak egy kis bort is - neveti el magát. Tudja, a bor a legjobb orvosság!

- Tényleg, mikor volt utoljára orvosnál?

- Orvosnál? - gondolkodik erősen. Azt hiszem, lehet már vagy tíz éve. Megszúrta a kezemet valami a szemétben, aztán tetanusz injekció lett a vége! Ja, tavaly ki kellet húzatnom egy fogamat! - teszi még hozzá. De egyébként meg kutya bajom!

- Van családja Gyuri? - terelem új témára a szót.

- Van két fiam, már felnőttek lehetnek - mondja lehangolódva.

- Mit tud róluk?

- Nem tudok semmit - szól eltűnődve - már az arcukra sem igazán emlékszem.

- Nem kéne felvenni velük a kapcsolatot? - kérdezem.

- Minek? Én már csak akadékban lennék bárkinek. Itt meg jól elvagyok, meg van mindenem, ami kell. Nem bánt senki, én sem bántok senkit. Jól van ez így! A magam ura vagyok, akkor kelek, amikor akarok, annyit dolgozom, amennyi jól esik. Nem tudnék én már máshogyan élni, csak így.

Hangjába mintha valami halvány szomorúság vegyülne, de csak egy pillanatig tart. Megköszönöm a beszélgetést és elindulok a kocsimhoz. Kikísér a szeméttelep bejáratáig. Kezet fogunk, elköszön tőlem, indul fürödni. Eltűnődve indítom az autót. Ambivalens érzéseim vannak. Nem is tudom, irigylem vagy sajnálom ezt az embert. Talán mindkét érzés kavarog bennem. Sorsa semmiképp nem szokványos, nem a hajléktalanokra jellemző alkoholizmusba fulladó életet él. A maga módján kitört a hajléktalanságból, "egzisztenciát" teremtett magának. Örülök, hogy időt szántam rá, hogy meglátogassam.

Azt hiszem én sokkal többet kaptam tőle, mint amit én adni tudtam neki.

TÖRÖK NÁNDOR

Séta a kertben

Az érintetlen kert igéző varázsa:

a hajnali csendben ébredező hangok,

a hűvös Föld egyre emelkedő láza,

és lombok közt a fény pengeti a lantod.

Elfelejtesz minden együgyű parancsot.

Az érintetlen kert igéző varázsa:

mikor friss harmatban fürdeted a lábad,

bitorló lépteid áhítat igázza,

s gerjeszti szívedben az elfojtott vágyat.

Megtorpanva várod a csodát, mi várat.

Az érintetlen kert igéző varázsa:

mélyben vakond pihen, s félbehagyott hantok

fölött rozsdafarkú készül már a nászra,

a párját keresve körülötted kattog.

A pirkadó kertet lesni ketten vagytok.

Tövis nélkül

Tarka víg pompában fürdőzik még a szem,

illatorgiáktól csiklandva még az orr,

készülődik a nyár, s önként lendül kezem,

még marasztalom őt, én a csipkebokor.

Reinkarnáció

Előhang:

"A hajnali harmatcseppen egy hangya sétált,

tán megváltani indult a rovarvilágot.

Tudott a vízen járni az vitathatatlan,

de ő csupán egy kis kenyérmorzsára vágyott."

/A hangya/

Újra átélni hangyaéleted,

szorgalmad hasznából talán okulva:

soha nem taposott el teljesen

a nagyvilág, ez az útszéli kurva.

Életben tartott, használt-kihasznált,

amíg cipelted a mázsás morzsákat,

lemondott rólad érzéketlenül,

ha elnyűtt tested a porban elfáradt.

Porban születtél, újra az lettél,

sokszor meghágtad a jól ismert utat,

harmatcsepped már régen elillant,

s tovatűnt véle a hangyaöntudat.

Gyász

Valaki szelíden irányítja kezed,

szívedben a mihaszna űrre vigyáz.

Kongó szavaidban mindig ott van veled,

fáradt mosolyodban ott pihen a gyász.

KÓCZIÁN ENIKŐ

A Zene

Zene nélkül üres lenne az élet.

Ki nem szereti azt, biztosan téved.

Zenével a lélek is magasan szárnyal,

mint a szellőn felkapott árvalányhaj.

A ritmusos zenétől felforr a véred,

de van mitől megnyugszik a szíved.

Ha arra vágysz, némán elandalít,

s van,hogy ritmusa rögtön felvidít.

Van, mi szemedet könnyre csábítja,

törékeny énedet is el-el kábítja.

Van, hogy úgy érzed majd meg bolondít,

van, hogy még jobban csak elszomorít.

A zene mégis napjaink fontos része,

mint gyémánt szerzőjének fontos éke.

Alkotói létének eredeti tükre,

rábízzák szerzeményük a hallgatók fülére.

A természet bűvöletében

Szeretem a tavasz üde, friss illatát,

az ébredő természet hívogató halk szavát.

A lágyan simogató lenge szellőt,

a lassan lombokba boruló, zöldellő erdőt.

A madarak fülbecsengő, vidám énekét;

a megújuló élet ringató , lágy neszét.

A színpompás virágok mennyei illatát,

a különleges érzések minden pillanatát.

Imádok kifeküdni a gyöngyharmatos rétre,

ahol nyugodt lehetek mindent félre téve.

A milliónyi apró kis bogár apró zöngéseit,

a körülöttem pompázó világ fura vonásait.

Szeretek fürdőzni a nyári napsugárban,

a harmóniát érezni a gyümölcsök zamatában.

Érezni a bőrömön a hűsítő záport,

a számtalan élményektől kapott mámort.

A dühösen tomboló zord viharokat,

bárcsak kisöpörnék a világból a gondokat.

Mi elröpítené szemünkről a fátyolt,

és meglátnánk,hogy régen milyen más volt.

Szeretem az ősz tarka színeit,

a hanyatló természet hulló lombjait.

A költöző madarak szárnyának suhogását,

az élettől búcsúzó növények sikoltását.

A bőséges szüret megannyi termését,

az iskolába menő gyerekek nevetését.

A lágy őszi szellő szelíd ölelését,

s a bokrokon ülő rigók zajos csevegését.

Szeretem a szunnyadó téli természetet,

melyben az élet is kicsit nyugodtabb lehet.

A hó fedte, fehér tündöklő tájat,

az istállóban pihenő nyugodt nyájat.

A karácsonyfa friss fenyő illatát,

a mennyei égi zene megnyugtató dallamát.

Csodával figyelni a kis Jézus születését,

s várni a következő év ébredő reményét.

SEPSI SÁNDOR

Megálmodott világ

Néha szeretnék elbújni a világ elől,

csak veled, ahol örökké szeretnél,

ahol nem veti meg lábát az irigység,

ahol nincs gazdagság, se szegénység,

ahol a gonoszságba vetett hit összedől.

Néha szeretnék máshol élni,

csak veled, egy megálmodott világban,

ahol csak a szeretet honol,

ahol a sors a rosszért kárpótol,

ahol örök tűz van minden vágyban,

s nem kell az elmúlástól félni.

Maradj meg szabadnak!

Az álmok sokszor naivak,

reményben, hitben tartanak,

a valóság az egészen más,

nem egy képzelt látomás.

A vágyak nem hazudnak,

örök igazak maradnak,

bár sokszor észrevétlenek,

mégis szépek és színesek.

Az álmok határa végtelen,

ott mosoly, és könny terem,

s szabad lehetsz akár a madár,

amely büszkén és boldogan száll.

Az álmokból lesznek vágyak,

melyek sors utakon járnak

s a cél felé tartanak.

Maradj meg örök szabadnak!

Szohner Gabriella

Minden karácsonyból hiányzott valami

Nem tudom hogyan történhetett, de abban az évben Újapunak sikerült rávennie Anyut, hogy bebetonozott ragaszkodását az otthonához, meg az ezeréves családi tradíciót felborítsa, és otthonunktól messze, a fővárosban, Újnagyinál töltsük a karácsonyt. Biztosan a friss házasság boldogsága miatt történt, hogy mi hárman, a szent nap délutánján egy füstölgős, zötyögős, lassú, olykor sípolós mozdony húzta vonatra ültünk, és elindultunk a nagyváros felé.

Újnagyiékat Újapuval kaptam, nem olyan régen. Újnagymama mindig szépen öltözött, habos csipkéjű kombinét hordott, frissen fodrászolt haja, manikűrözött, lakkozott körme, tiszta szappanillata miatt úriasszonynak láttam, ahogyan Újnagypapát úriembernek. Inget, élére vasalt nadrágot, nyakkendőt viselt, frissen borotvált arcát valami másféle illatú arcszesszel ápolta, mint amit megszoktam otthon. Bár szép ruhákban, ápoltan jártak, és volt egy motorkerékpárjuk is, nem voltak ők gazdagok, csak mások. Mások, mint mi. Akkor, a '960-as évek elején a város és a vidék között fényévnyi volt a távolság. Meglátszott ez a pesti emberek, és Újnagyiék megjelenésén, viselkedésén, modorán, beszédén, a távolságtartáson, ami akarva, akaratlanul közénk furakodott.

Nekem akkor nem tetszett a nagyváros. A járművek, a buszok, a villamosok, a dolguk után igyekvő emberek összetaposták a gyönyörű havat, nem is láttam mást belőle, csak átvizesedett, kásás, olvadó, piszkosszürke masszát, ami ide-oda csuszamlott a hócipős lábam alatt. Erősen fogtam Újapu kezét, hogy talpon maradhassak, egyre nagyobb vággyal gondoltam a mi vidéki, érintetlen, fehéren csillogó kertünkre. Semmi csodálatosat nem találtam Pestben, hétéves létem a faluért rajongott.

Újnagymama nagy szeretettel várt bennünket, két oldalról puszikat osztott, majd belecsípett az arcomba. Ezt mindig megtette, és én akkor is pontosan úgy utáltam, mint addig, és azután is. Főzött éppen, már a vacsorát készítette, csodálatomra semmivel sem slamposabban, mint amikor látogatóba jött, csak egy kötényt kanyarított maga elé. A pesti bérház pici konyhája megtelt velünk. Az egyetlen szobába nem szabadott bemenni. Érdekes módon Újapu azért bevihette a nehéz, színtelen, divatjamúlt kabátjainkat a szobába, míg engem jó messzire ültettek az ajtótól. Újnagymama az ételszagra hivatkozva, gondosan bezárta az ajtót az orrom előtt, meg is sértve ezzel érzékeny gyermeklelkem.

-Nahát, micsoda vendéglátás ez? - gondolkodtam magamban ott, ahová letehettem a fenekem.

Sűrűn voltunk a pirinyó konyhában, nem is tudott leülni mindenki.

Újnagypapa nem volt otthon, Újnagymama mentegette, állítólag a barátaival tölti a délutánt.

-Estére ő is megérkezik majd. Legalább nincs útban! - mondta, és nagyot nevetett.

A tűzhelyen halászlé főtt, Újapu húga halszeleteket panírozott, az asztal másik végén Újnagymama süti-golyócskákat formázott.

Lassan-lassan homályosodott odakinn, én egyre türelmetlenebbül vártam a sötétet. A felnőttek beszélgettek, én egyedül éreztem magam, nem igazán értettem a felnőttes beszédet, meg hát a Jézuskát vártam, bár igazándiból nem tudtam van-e ő, vagy nincsen. Akárhogy is áll a dolog, ő csak egyszer jött egy évben, a családtagokkal többször is beszélgethetek.

Egyszer csak, először halkan, majd egyre erősebben csilingelő hangokat hallottam a szoba felől. Fura volt, mert befelé nem tudott jönni senki anélkül, hogy észre ne vettük volna, egyébként meg az első emeleten voltunk, a szobába kintről csak létrával lehetett bejutni. Csodálkoztam is rendületlenül.

Amikor már egészen biztos voltam benne, hogy nem csal a fülem, megszólaltam:

-Csengőszót hallottam a szobából!

Minden felnőtt ámuldozott, úgy tettek, mintha ők nem hallották volna, csóválták a fejüket, igyekeztek elhitetni velem, hogy csak félrehallottam, a szobában nincs senki, és a bútorokon kívül semmi, ami érdekes volna egy hétéves gyereknek.

Egyre inkább hittem, hogy tényleg van Jézuska. Egy erélyes csengetés aztán felrázta a felnőtteket, ezt már meghallotta mindenki, aki addig süketet játszott. A szobaajtó olyan váratlanul és mesésen tárult fel, mint egy csodabarlang. Lassú méltósággal nyitódott, és a legnagyobb meglepetésemre Újnagypapa állt ott, szélesre tárt karokkal, nagy mosollyal, puszikkal és az elmaradhatatlan arccsípéssel. Ő is szeretett csípni.

A fenyőfa a szoba sarkában állt, a maiakhoz képest gyéren díszítve, alatta lazán csomagolt ajándékokkal. Gondoltam, élek a gyermeki előjogommal, indultam is volna azonnal a fa felé, de Újnagymama szelíden a vállamra tette a kezét. Visszatartott, és én egyre inkább azt éreztem, hogy a súlya folyamatosan nehezedik.

-Még nem ajándékozunk, nem jött el az angyal, még nem született meg Jézus.

Hosszan, szilárdan tartotta vállamon a kezét. Újapu, aki jól ismerte a forgatókönyvet, lekapcsolta a villanyt. Újnagypapa gyertyát gyújtott. A lángocska előbb bizonytalan, majd egyre bátrabb, imbolygó fényecskéje árnyat vetett arcéleinkre. Várakoztunk, csendben, pisszenés nélkül.

-Imádkozzunk! - szólalt meg Újnagymama.

"Hogymicsináljunk?" kérdeztem volna, de nem mertem. Egészen megszeppentem.

Újnagypapa kezdte el felolvasni az imát, vagy valami mást, amiből egy kukkot nem értettem. Aztán Újnagymama is bekapcsolódott, Újapu is, a húga is. Imádkoztak, énekeltek. A dal úgy kezdődött, hogy "mennyből az angyal". Ez szép volt. Ez olyan szép ének volt, én nem ismertem, de Anyu valahonnan tudhatta, mert csúszkálós hangon bele-beleénekelt.

Akkor valami érdekes dolog miatt átváltozott a szoba, és átváltoztam én is, ott egészen belül. Minden kifényesedett, valahonnan meleg fuvallatot éreztem, Újnagymama keze súlytalanná változott a vállamon, és én már nem is akartam a fenyő felé menni, csak sokáig állni ott, és érezni ezt a fura, összetartó együttlétet. Nem voltak "pestiek" meg "vidékiek", nem volt már senki "új", egy család voltunk. Ott volt velünk az angyal, a pásztorok, akik Betlehembe igyekeztek, ott volt Mária, aki fiút szült, és ott volt József, az ács. Ott volt Jézus, aki hideg istállóba érkezett, szegénységbe, hogy felnőtt férfiként majd, isteni akarat szerint a világ megváltója legyen. Ezt mind elmesélte akkor Nagymama. A meséjére a mai napig emlékszem. Hogy mit kaptam ajándékba, arra nem.

Azután soha többet nem töltöttünk karácsonyt Pesten, inkább a Nagyiék jöttek hozzánk. Amikor lehetőség adódott első áldozó lettem, aztán megbérmálkoztam. Utána hosszú-hosszú ideig nem hallottam Jézusról, a csodáról. Nálunk soha, senki nem mesélte el, és én sem meséltem el az enyéimnek. Egyik karácsonyt sem előzte meg várakozás, nem volt készülődés, nem voltak imák, énekek, misék, s ha be is tévedtünk egy templomba ez idő tájt, csak álltunk, néztük oktalanul, értelmetlenül, érzéketlenül a jászolban fekvő isteni gyermeket. A történetet ismertük csak, a misztériumból szinte semmit nem éreztünk meg.

Ma már minden kétséget kizáróan érzem, gyermekkorom és korai felnőttkorom minden karácsonyából a kisded hiányzott, a szent család hiányzott, a csoda hiányzott. A csoda, amit csak életem értelmesebb felében kaptam meg ajándékba, egy karácsonykor.

A hitet, a misztériumot, ami nélkül nekem már nem múlhat el az ünnep.

Nagyon régen, egyetlen egyszer Újnagyiék odavarázsolták a fenyőfa alá nekem ezt az áhítatot.

Úgy alakult a világ, hogy valami miatt soha többé nem tették meg.

 Elfüstölő álmok

Karácsony óta nem sütött ki a nap. Ólmosan nehéz szürkeség ülepedett a városra, savanyú kénes lignitfüst rakódott a ködbe bújt házak közé. A nehéz, párás levegő egy része lecsapódott a fák mezítelen ágain, fehéres-sárgás zúzmara csüngött a gallyakon. Ilyen utálatos, hosszúra nyúló szürkeséget már régen nem látott senki. Az egyhangúság, letörtség, magányosság foglalt teret magának, beivódott minden udvarba, apró házszögletbe, minden emberi lélekbe. Foltokban ugyan még megmaradt a tavalyi hó, mocskos, jeges masszaként mutatta az elmúlt hetek havazását, amikor még örültek is neki. Mostanra már régen túl voltak a friss hó örömén, február közepét mutatta a naptár, a tavaszt várták volna inkább, egy kis pislákoló fényt, ami megmutatná, hogy a nap nem veszett el, talán csak elfáradt, s most erőt gyűjt a következő tavaszra. Lassú, lustán vánszorgó napok követték egymást, sem a napsütés, sem a kikelet nem akart megszületni. Télnek már nagyon késő volt, tavasznak meg túl korán.

Angi azon a reggelen nem törődött az időjárással. Volt éppen elég baja, már hónapok óta nem érezte jól magát a bőrében. Harcot vívott, mindennapos harcot a barátjával, és a szülőkkel, az övéivel és a leendőkkel. Mindezek tetejére, mint tejszínhab a tortán, ott volt még az osztályfőnöke is, aki mostanában naponta döngölte őt a földbe, egészen az okkersárga agyagig.

A lány már kora reggel nem érezte jól magát, nem tudta volna megmondani mi a baja, csak kerülgette valami furcsa érzés, valami eddig nem tapasztalt baljós előjel, ami azt súgta, ma semmiképpen ne menjen suliba. A kötelességérzet azonban, amit nagyon jól beleneveltek, szólította, meg szerencsés se lett volna most az anyjával összevesznie. Készülődött hát, bensőjében a különös feszültséggel. Szétnézett még az íróasztalán, nem szerette volna, ha valamilyen dolga illetéktelen anyai kezekbe kerül. A tegnap este fogalmazott szakító levelet, amit szépen, okosan, csupa jól átgondolt érvekkel megfogalmazott, és megmagyarázta benne az eddigi és ez utáni tetteit, maga elé emelte. Majdnem három éve járt már Mikivel, azzal a Mikivel, akinek a levelet írta. Az első iskolai bálon ismerkedtek meg, amire Angit elengedték a szülők, kapcsolatuk az óta tart. Miki már végzett mostanra, dolgozik, és mire Angi leérettségizik, gyűrűt akart venni az ujjára. Angi korántsem volt ilyen biztos a jövőben, továbbtanulásról, egyetemről ábrándozott, barátságokról, diákéletről, szabadságról és minden olyanról, ami otthon tiltólistán volt. Azt sem tudta biztosan, szereti-e Mikit, azt se tudta, milyen a szerelem, Miki volt az első, és mindeddig az utolsó fiú, aki átléphette a házuk bűvös küszöbét. No, hát a házasságról meg elég sok jó és rossz példát is látott a szüleinél. Tele volt aggodalommal, félelemmel, rőzsét hordó, meggörbült, mesebeli banyává tette a tonnányi súly, ami a vállára nehezedett.

Egy valamit tudott biztosan. Nevezetesen azt, hogy a Miki által mutatott jövőkép nyújtja az egyetlen utat kifelé a kapun. Ha Mikivel nem esküsznek meg, otthon maradhat örökre, mert szülei az egyetemre akkor sem engedik el. A levél, ami most itt csúfolkodik az orra előtt, tele van lelkének sötét gondolataival, magyarázatokkal, miszerint nem szeretné kihasználni Miki jóindulatát, szerelmét. Bevallotta benne, hogy ő közel sem szereti annyira Mikit, hogy erre jövőt építsen. Egy hirtelen mozdulattal majdnem összegyűrte a tisztesség diktálta levelet, aztán mégis kisimogatta.

-Nincs még itt az ideje - gondolta - bírom még valameddig. Amint elviszi a posta, odavész minden viszonylagos önállóságom, hitem és vágyam, örökre itt maradok, ebben a kiállhatatlan városban. Ha nem adom fel, majdnem szabad leszek. Férjes asszony, aki azt tehet, amit akar. Csak az egyetemről, a nagyon áhított diplomáról, az életem álmairól kell lemondanom. A leendő anyósomnak amúgy sem tetszik, hogy egyetlen fiuk egy ilyen nagy álmokat kergető lánynak udvarol, szerinte nagy lesz a tudásbeli fölényem Mikihez képest. Azt állították, hogy mi ketten nem vagyunk egymáshoz valók, és soha nem is fogunk összenőni, mint a borsó meg a héja.

Angi önérzete lázadozott, bántotta, hogy nem hisznek bennük, sőt Miki sem hisz a tanulás jövőjében.

A lánynak eszébe jutott a tegnap délután, amikor éppen erről beszélgettek. Mert mostanában mindig erről beszélgettek Mikivel, olykor veszekedtek is rendesen.

- Mit kezdek én nélküled itthon?- kérdezte Miki, miközben Angi ujjaival babrált.

- Dolgozol. De nem is kell itthon maradnod. Keresel magadnak állást ott, meg albérletet. Meg én is hazajövök. Minden hétvégén itthon leszek.

Észre sem vette, hogy kezét közönyösen húzta ki a Mikiéből, aki méregbe gurult.

- Igen! - provokálta a lányt. - Aztán te ott leszel doktori végzettséggel, én meg egy szakmunkás bizonyítvánnyal. Nagyszerű lesz! Lesznek okos, művelt barátaid, én meg maradok, aki vagyok. Nem találod furának? Feleséget, családot szeretnék, egyenrangú felekkel.

Most Angi sértődött meg. Ha szeretné őt Miki igazából, ilyen eszébe se jutna. Számít az iskolázottság egy szerelemben?

- Nem. Nem találom furának, és te is tanulhatnál még - vitatkozott a lány.

- Azt felejtsd el! - csattant fel Miki. - És anyámékat sem hagyom itt!

A lehetőségtől is rázta a hideg, hogy felzárkózzon a lányhoz, akit állítólag szeret. Tegnap este úgy váltak el, hogy nem született béke. Még ingatag béke sem. Az összecsapott érdekek ott lógtak a levegőben, mint a füstfelhők, amiket felülemelni nem tudott semmiféle áramlat.

Késő éjjel fogalmazódott meg a levél, amit Angi most itt szorongatott a kezében. A leragasztott, gyöngybetűkkel címzett kopertát jó mélyen a fiókjába rejtette. A keze itt, egy selymes tapintású valamihez súrlódott, nem is emlékezett, hogy ide elrejtett már valamit. Kikotorta onnan a kis csomagot. Távoli országban élő édesapja légipostán feladott levele volt az, amit aztán gyomrából feltörő indulattal az asztalra hajított.

-Éppen ez hiányozott most! Hagyjatok már élni! - csapott az asztalra dühösen.

- Pont elég bajom van az itthoniakkal, egyáltalán nem érdekel a te nyomorod! - fűzte tovább a gondolatot - bőven megvan a magamé! Ha anyu meglátja a leveled, reggeltől estig ül a nyakamon és nyaggat, hogy írjak, és kérjek támogatást a tanuláshoz. De én nem írok! Nem kérek, mert nem akarok! Nem kell alamizsna, inkább dolgozni megyek az egyetemi évek alatt! Elmentél, elhagytál, passz!

Nagykamasz korának minden dühe a kis levélkére irányult, mintha csak az lenne az egyetlen, ami választóvonalat húzott az anyja és az ő kapcsolata közé. Más konfliktusaik is voltak, nem is beszélve a szokásos generációs vitáikon.

Angi sokat örökölt édesapja szilaj, már-már léhaságba hajló természetéből, alkotni, teremteni, utazni vágyott, minden érdekelte, mindent ki akart próbálni, de ilyen szempontból rossz helyen nevelkedett. Anyja is, nevelőapja is sokkal racionálisabb, ésszerűbb és konzervatívabb nézeteket vallott, bedobozolták hát lányuk minden érdeklődő vágyát, csírázó tehetségét, és jól le is ragasztották. A messzi országból érkező leveleket, mint potenciális ellenfelet, alapos cenzúrának vetették alá, mi több, még Angi válaszait is jól átnézegette az anyja. Ez gyakran kedvét szegte a lánynak, aki úgy gondolta, elég felnőtt már ahhoz, hogy eldöntse, mi a jó neki, mit írjon az apjának. Nem értette anyja rettenetes félelmeit, aki attól tartott, hogy Angi is felelőtlen felnőtté válik. Olyan felelőtlenné, mint az édesapja volt. Ezért ellenezték az egyetemet is, rettegtek a távolságtól, aggódtak, hogy elszakad az Angit féken tartó kötél, és a lány elkutyulódik.

Az osztályfőnök rábeszélő képessége azonban hatott, a szülők, ha nehezen is, de beleegyeztek a felvételibe, egy kikötésük volt csupán, Angi nem küldheti majd a papírjait Debrecenbe. Anyjáék a fővárost jelölték ki számára, ebből egy tapodtat sem engedtek. Anginak megülte a gyomrát a szülők ultimátuma. Eldöntötte, ha Pestre kell jelentkeznie, megteszi, de semmiképp nem fog elmenni a felvételire. Nem lesz Pesten egyetemista.

-Nem megyek oda - kötötte ki határozottan az osztályfőnöknek egyik órán - ha nem engedik anyuék Debrecent, akkor sehová se megyek!

Minden alkalommal duzzogott, ha Lenke néni felhozta a továbbtanulást.

Az osztályfőnök, aki már harmadik év vége előtt tudta, hogy a lány orvos akar lenni, nagy reményekkel és büszkeséggel segítette Angit, kihajtotta belőle a kitűnő bizonyítványt. Mindkettőjüknek nagy volt az öröme akkor, az egyetemi felvételhez kellettek a pontok.

Negyedik elején komollyá váltak a dolgok, Lenke néni úgy egyengette Angi útját, mintha saját gyereke lenne. A lány érdekeit tartotta szem előtt akkor is, amikor megtudta, hogy Angi szülei komolyan húzódoznak ettől. A szalagavatón Lenke néni még személyesen is beszélgetett a szülőkkel, engedjék a gyereket, ott a helye, az ő képességeivel még sokra viheti. A saját becsvágyáról persze mélyen hallgatott.

Angi mindezek után is sokáig tartotta magát dacból és a tizenévesek utálatából erőt kaparintva, nem megy egyetemre. Ha nem engedik, ha nem oda engedik, ő bizonnyal nem megy, ha a fene fenét eszik, akkor se! Ettől aztán az osztályfőnök borult ki, és minden lehetséges alkalommal felhánytorgatta Anginak a gyengeségét, a gyávaságát amiért feladta. Naponta szívta a vérét.

-Nem lehet, hogy egy langyos szerelem elvegye az eszed - mondogatta - szép vagy, okos, fiatal, előtted egy csomó lehetőség, karriert építhetsz, nehogy már mindent odadobjál Mikiért!

Angi haragudott, amiért Lenke néni ócsárolja az érzéseit, de nem tehetett ellene, hát hallgatott.

A szülők és Miki azért győzködték, hogy ne menjen továbbtanulni, Lenke néni pedig azért, hogy menjen. Körülötte mindenki a magáét fújta, ő ott középütt állt árván, magányosan, oktalanul, gyengén. Nem tudott dönteni, egy halom kérdésre várt választ, de okosan senki nem válaszolt. Hogy ő mit szeretett volna, az senkit nem érdekelt. A felnőttek Angi számára nem voltak hitelesek, mindegyik a maga érdekeit dédelgette. Miki pedig! Hát ő is azt nézte!

Egy fura zajra a lány felocsúdott gondolataiból, rutinszerűen nézett az órára és majdnem hanyatt esett a felismeréstől, mindjárt itt a busz, és ő még sehol sem tart, nemhogy készen lenne. A történések ezek után gyorsított felvételhez hasonlítottak, ahogyan Angi becsapta a fiókot, ahogyan magára dobálta kabátját és sálát, ahogyan csizmába bújt, és a táskájáért nyúlt. Aztán a futás az utcán, a lihegése, ahogyan felugrott a rá várakozó buszra. a sofőr jótékonyságának köszönhetően pontosan ért be az órákra. Ahogy kicsit megpihent, újra csak érezte azt a megmagyarázhatatlan érzést, ami reggel úgy a hatalmába kerítette, kiszárította a száját, szorongatta a torkát, a gyomrát, egy kicsit szédelgett is.

- A második óra lesz Lenke nénivel, lehet, hogy emiatt izgulok- gondolta magában. Valami igazság lehetett a gondolatban, mert a második óra előtt a kellemetlen érzése felerősödött, és amikor Lenke néni elkezdte az órát, már biztosan tudta, hogy valamilyen formában most ő következik. Reggel óta érzi. Lenke néni első mondata a következő volt:

-Angikám! Tudom, hogy most éppen nem akarsz egyetemre menni, de a jelentkezési szándékod már régen elment, és most megérkezett a jelentkezési lap. Van néhány napod, hogy tanulmányozd, és rendesen kitöltsd, ha tovább akarsz menni. Gyere érte!

Konok volt, komor, és kimért, Angi azt se tudta hogyan ért el a katedráig és onnan vissza a helyére. Tudta ő, már kora reggel, hogy nem szabadott volna ma bejönnie.

A délután éppoly komoran, álmosan, didergősen és ködösen folytatódott, ahogyan a reggel indult. Ólmosan percegtek a másodpercek, a percek, az órák. Angi a szobájában üldögélt, az íróasztala felett fantáziált, azt se vette észre, ahogyan szülei megérkeztek, és megvacsoráztak nélküle. Ő semmit sem kért. Csak az agya dolgozott, mint egy gőzmalom a sikeres aratás után, amikor minden kamrából kifogyott már a liszt. Mindenféle lehetőséget átgondolt, következményeket keresett, mi lesz, ha így tesz, mi lesz, ha úgy. Mi lesz a szüleivel, mi lesz Mikivel, mi lesz Miki szüleivel, Lenke néni büszkeségével. Mi lesz ővele?

Késő estére, amikor már mindenki nyugovóra tért, minden eldöntetett. Gyönyörű írással töltötte ki a jelentkezési lapot Pestre, amit majd holnap a szüleivel aláírat. Beadja majd, így Lenke néni is, anya is megnyugszik egy időre. Már csak a másik oldallal kell küzdenie.

A kályhában eddig vidáman duruzsoló tűz zsarátnokká égett, mostanra már elhallgatott, nem pattogott, csak létezett. A lány kikotorta a fiók mélyéről édesapja levelét, és a szakító levelet is. Szertartásosan tartott a kályha felé. Lassan, nehogy megégesse a kezét, kinyitotta az ajtaját. Nézte egy ideig a levegőt kapó, felizzó parazsat, elmorzsolt egy könnyet, aztán a leveleket a kályha sötétlő mélyébe dobta. A papírlapok alól, pillanatok alatt füstfelhőcske szállt a kéménylyuk felé, majd egy picurka lángnyelv kúszott az egyik levél csücske felé. Hirtelen lobbanással izzott fel az átmelegedett papírcsomag, rövidke idő alatt pernyévé égett, majd távozott a huzatos kéményen. Néhány foszladozó, fekete lapocska jelezte csak, hogy itt voltak.

-Győztetek Miki! - suttogta a lány, és hagyta csordogálni feltörő könnyeit.

Angi őrzőangyala a szeme elé emelte szárnyait, reggelre csillogó zúzmarát sírdogált a világra...

Radmila Markovity

Több, mint szerelem

Légy hozzám szigorúan kritikus,

ne csak a szépet lásd meg bennem,

de kérlek szeress, és ne hagyj el,

fogadj el ilyennek, amivé lettem.

Ha megbántalak, nézz a szemembe,

nincs bennem gyűlölet, az életméreg,

bocsánatot kérni a kimondott szó után

hidd el nekem, nem érdemes, felesleges,

ha megérted miért feldúlt a lelkem,

érints meg, vagy nyalogasd sérelmed,

ha összetört a varázs, kettőnk köteléke,

menj el örökre, de ha jól ismersz,

ha bízol bennem, ha rám nevetsz,

tenyeremen nyújtok neked szépeket.

Holdfényből készítek illatos éj-csokrot,

csillagokból szövök rá fénylő szalagot,

lelkem sugarával forrón átölellek,

két karomba zárlak, mint egy kisdedet.

Légy hozzám szigorúan kritikus,

ne csak a szépet lásd meg bennem,

de kérlek szeress, és ne hagyj el,

fogadj el ilyennek, amivé lettem.

Találkozás gyermekkori baráttal

Nem láttallak

vagy száz éve tán,

szemed csillog,

arcod ragyog,

lelked sugárzik rám...

Felkacag két kisgyerek,

a labda gurul, gurul,

gyengéden símogatod

flekkesen ráncos arcom.

Vízió

Álommadár párnámra szállt,

halkan dúdolta dalát,

szebben, mint szülőanyám,

fals hang nem hagyta el ajkát.

Álmomban ismeretlen táj felett repültem,

alant láttam folyót, tavat, tengert,

embereket falut várost kerestem,

egyiket sem leltem, mindenhol

üszög, hamu lelkembe markolt.

Madárkám szomorú dala szállt.

Tovább szálltam. Ez mit jelent?

Házak, parkok, uszodák, de

sehol egy boldog ember,

semmibe tekintő hölgyek

fákat ölelgetnek férfiak helyett.

Ilyenné válik a világ?

Nyomor és férjhiány?

Madárkám szomorú dala szállt.

Ember, bomba és mérges gáz.

Tegyél ellene kismadár!

Tévedsz, én énekelek.

Fajtád kezében a hatalom.

Tehettek jót és rosszat, jól tudod.

Madárkám vállamra szállt,

együtt énekeltük a hit dalát.

KOLARICS ZOLTÁN

A GLADIÁTOR

Újra megtelt a nagy múltú Aréna,
vérszagra gyűlt össze a sok hiéna.
Üvölt s tombol a vérszomjas tömeg,
s várják az oroszlán a hőst miként öli meg.

A porond közepén áll, sorsát várja,
számot vet lelkével s vár a halálra:
vesztem volna el ott, a csatamezőn,
nem egy vad által kit hajt az ösztön!

Caesar feláll, némán figyel a tömeg,
megadja a jelt, s kezdődik az ütközet.
A ketrecből színre lép az állatok királya,
hatalmas üvöltése az Arénát átjárja.

Farkasszemet néz oroszlán s Gladiátor,
a gyengébb elvész s győz a bátor.
A viadal vesztesének halál lesz a zsoldja,
utolsó fohászként e szavakat mondja:

Uram, kérlek kegyelmezz meg nekem,
ha akarod, e fenevad nyaldossa tenyerem.
S ha mégis kioltja életem, nem marad más,
kegyelem lesz számomra a dicső feltámadás!

A verset Áprily Lajos azonos című verse ihlette

EGY POHÁR BOR

Régi szép időkben
mikor diák voltam,
Villány nagy hegyét
végigbarangoltam.
Az érett szőlő illatával
megtelt a lelkem,
napos Tenkes mentén
sokszor szüreteltem.
Gyümölcsét ízleltem
ahogy más is tette,
az Oportó kezemet
bíbor színűre festette.
Elhagytam Baranyát,
más lett a sorsom,
a régi idők emlékét
magamban hordom.
Az asztalon csakis
villányi díszeleg,
kezembe veszem s
felbontom az üveget.
Most ízes színborát
poharamba töltöttem,
ízlelgetem lassan, míg
vérré válik bennem.

A verset Áprily Lajos azonos című műve ihlette.

SUZANA GUOTH

A rendelkezésemre álló keretek között megpróbáltam egy apró keresztmetszetet adni a kis kétmilliós szlovén nép irodalomból a 19. század első, második és a 20. század első feléből.

Sajnos igaza volt Simon Jenko (1835 - 1869) szlovén költőnek, amikor a következőt írta a "Szlovén történelem" című versében:

"Dúl a lelkemben a keserves bánat,
Ha felidézem szeretett hazámat,
Melyet a világon senki sem ismer,
S nem is akad ember, aki tisztel."

(Ford.: Suzana G.)

És ez ma sincsen másképpen.

FRANCE PREŠEREN (1800 - 1849)

A szlovén költészet alapítója, és a legnagyobb költője. Egyik legfontosabb alkotása a "Zdravljica" (Pohárköszöntő), amely a független Szlovénia himnusza lett. A versfordítást úgy készítettem el, hogy minden versszaka az eredeti szlovén himnusz dallamára elénekelhető legyen. A kiemelt - hetedik versszakot szokták himnuszként énekelni.

Dr. France Prešeren

POHÁRKÖSZÖNTŐ

/szlovénból fordította Suzana Guoth/

Édes nedű termett

A szőlőhegyen, cimborák,

S a szíve annak tiszta lesz,

Ki megissza a hegy borát,

Temeti

Gondjait,

S a tört keblekben reményt szít.

Az első vidám dalunk,

Drága jó barátaim,

Éltesse a szlovén honunk,

S kérje Isten áldását

Nemzetre,

Vérünkre,

S a szlávok összes népére.

Sújtson le a villám

A nemzet ellenségére,

Legyen ismét szabad hazánk,

Őseink dicsőségére.

Győzzenek

A fiaink,

S lehullnak a bilincseink.

Egység, jókedv, remény

Térjen vissza közétek,

Fogjátok meg egymás kezét,

S tiétek a dicsőség.

Tisztesség,

Bölcsesség,

Óvjon minket úgy, mint rég.

Isten áldjon bennetek,

Szép szerelmes leánykák,

Nem találni szebbeket

A hamvas honi rózsáknál.

A hazánk

Lányai

Boldog jövőnk zálogai.

Ürítsük most a poharat

A haza hű fiaira,

Kiket a sok áldozat

Buzdítson új csatákra.

Halljátok,

Katonák,

Szólít már a hazátok.

Éljen minden nemzet,

Mely sóvárogva arra vár,

Hogy amerre a nap jár,

Szűnjön meg minden viszály,

Legyen hát

Béke már,

És minden szomszéd jó barát!

És utoljára cimborák

Igyunk egészségünkre,

Együtt a sok jó barát,

Mert szeretet él szívünkben.

Éljenek

A nemzetek

A jó szándékú Az emberek!

Simon Gregorčič

(1844 - 1906)

/Szimon Gregorcsics/

A tengermelléki szlovén pap a 19. század második felének legnagyobb költője. A »Soči« (Isonzó) c. verse az egyik legszebb hazaszeretetről szóló vers a szlovén irodalomban. Ez a vers az első világháború víziója, tiltakozás a pánitalianizmus ellen, amely arra törekedett, hogy az összes, akár teljes egészében, akár csak részben olaszajkú lakosság által lakott területeket az olasz nemzetállamba egyesítse. A rabmadár szomorú panaszában ("Ujetega ptiča tožba") a költő az elveszett szabadságot siratja.

Szimon Gregorcsics

ISONZÓ

/Szlovénból fordította: Suzana Guoth/

Lenyűgöz a szépséged

Hegyeknek büszke lánya,

Mikor kristálytiszta vizedet

A vad vihar nem tépázza.

Gyönyörű vagy természetnek lánya,

Vizednek élénk csobogása,

Máskor magasztos vánszorgása,

Miként a lánykák hegyi járása.

Áttetsző a tisztaságod

Csengő csobbanása,

Bódító a szépséged,

Természetnek gyönyörű lánya.

Gyönyörködtet zöldeskék hullámod,

Melyben tükrözöd az égszínkék magasságot.

A hegyi legelők édes nedűje,

A tiszta égbolt harmatcseppje

Táplálja szeplőtelen szépségedet,

Mikor ugrándozva lezúdulsz a mélybe,

Ismerősként köszöntelek

Szülőföldem hírnöke,

Hazulról jött üzenetek

Kedves közvetítője.

Isten hozott itt a hegyek között,

Hol vidám, élénk még a csobogásod,

De miért múlik el a boldogságod,

Illan el a vidámságod

Leérvén a völgybe?

Miért vánszorogsz oly lassan,

Miért bánatos a hangod?

Nehezen válsz meg a hegyektől,

Hullámaid ifjú bölcsőjétől,

Vagy a sírok miatt bánkódsz,

Melyek között hömpölyögsz?

Mindkét fájdalomtól szenvedsz,

Te lassú, hatalmas könnycsepp,

De könnycseppként is fenséges.

Gyönyörű vagy hegyeknek lánya,

Lenyűgöz a szépséged látványa,

Mikor kristálytiszta mélységeid

Vad fergetegek nem szennyezik.

Szörnyű vihart látok közeledni,

Mely sorsunkat végzetesen veszélyezteti.

Délről indul el a rettenetes ár,

Végigsöpör a termő földeken,

Mit medred vize táplál.

Meglásd, e nap nincs messze már.

Bár kék lesz felettünk az ég,

Acélgolyók süvítenek szerte szét,

A könnyek patakká duzzadnak,

A felhők véres esőt hullatnak,

Dörög az ég, szórja halálos villámait,

A szörnyű ütközet vörösre festi Isonzó hullámait.

Vérünk lesz a táplálékod,

Az ellenségé hordalékod.

Törd át dühöngve a gátat,

Duzzadj hatalmas folyammá,

Gyűjtsd össze a vizeidet

Égboltodnak felhőiből,

Hegyeidnek medreiből,

Virágos rétjeidről.

Duzzadj hatalmas folyammá,

Ne szorongj a medreidben!

Törd át dühöngve a gátat,

S öntsd el az ellenség bitorolta földünket

Féktelen hullámaiddal!

Szimon Gregorcsics

A RABMADÁR PANASZA

/szlovénból fordította Suzana Guoth/

Jaj, a gyönyörű végtelen világtól,

Mely imádott otthonom volt hajdanán,

Most szűk kalitkám drótfonata választ el,

Mely sivár börtönömként szolgál.

Sóvárogva vágyódom a felhők közé,

De szárnyaimat levágták kegyetlenül,

Melyek repítettek hegyek s völgyek fölé.

Most csak bánkódom árván, egyedül.

Nem jutok el többé sűrű lombok közé,

Mikor lágy fuvallat kelti őket téli álmukból,

Sem a búcsúzó társaimhoz ősszel,

Mikor e borús tájról készülődnek dél felé.

Izzó acéllal oltották ki szemem világát,

Hogy ne is láthassam többé a teremtés csodáját,

Ne érezzem soha már a pillanat varázsát,

Csupán a sivár fogságom iszonyú magányát.

Szemének világára emlékezvén

Nem lel többé vigaszt bánatára

A megcsonkított árva madár,

Mert még az emlék is a fájdalmak forrása.

Elhagytak a felhőtlen boldogság órái,

Várnak rám a sötét napok iszonyai,

Az örökké tartó fogságom falai öveznek,

Nem tudok örülni többé a hajdani emlékeknek.

Virágba borul lassan az árnyas liget,

Mely drága szülőföldem volt hajdanán,

S hol a testvéreim vidám dala zeng,

Míg itt csupán elhal a sóhajom némán.

Mily kedélyesen röpköd ott egy társam,

Hogy a sűrű lombok között párjával,

Gondosan felépítse apró fészkét,

S puha álomba merülhessen családjával.

Az én világom elhervadt örökre,

Be vagyok zárva világtalanul, egyedül,

Tavasszal fészket sem rakhatok már,

És nem játszhatok többé fiókákkal.

A börtönben halálra ítéltétek a szívemet,

Az ifjúságom nem hoz már több virágot,

Elvettétek kegyetlenül mindenemet,

Elraboltátok a legdrágábbat, a szabadságot.

Ám soha elvenni nem fogjátok,

Mert elvenni nem is tudjátok,

A tisztán csengő dalaimat,

Amikkel Isten oly bőségesen megáldott.

Elárvultan dúdolom a zárkában a dalaimat,

Addig, míg a szívem meg nem szakad,

Velük fagyos lelketeket melengetem,

S a végtelen bánatomat enyhítgetem.

Ivan Cankar

(1876 - 1918)

Világirodalmi jelentőségű szlovén író és költő.

EGY CSÉSZE FEKETE

/A karcolatot szlovénból fordította: Suzana Guoth/

Életem során számtalanszor megbántottam olyan embereket, akiket nagyon szerettem. Ez olyan, mintha az ember a Szent Lélek ellen vétkezne, ami sem ezen, sem a túlvilágon nem nyer bűnbocsánatot soha. Nem merül a feledés homályába, nem törölhető ki az emlékezetből. Az emlék gyakran évekig önkívületi állapotban van, úgy tűnik, mintha már végleg kialudt volna a szívedből, a nyughatatlan életed feledésének a homályába merül, majd váratlanul, egy napfényes nappalon, vagy az éjszaka leple alatt, ismét felriaszt nyomasztó álmodból, s hirtelen rátelepszik a lelkedre, és olyan heves fájdalmat okoz, mintha ebben a pillanatban követted volna el a megbocsáthatatlan bűnödet. Más emlékeket el lehet homályosítani, kellemes mederbe terelvén a gondolatokat, de ezt nem! Fekete foltként ott marad a szívedben, és nyomja életed végéig.

Ámítani szeretnéd magadat, hogy nem is így történt, csak a nyughatatlan szellemed látja homályosnak a fényes napot. Kis ügy, hétköznapi eset, százszor megesik az emberrel életében!

Ám ez csupán kegyes hazugság. Magad is érzed, hogy az. Ugyanúgy nyomaszt, mintha ezerszer követted volna el. A szíved nem büntető törvénykönyv, amely különbséget tesz a vétség és a bűnügy között, a gondatlanságból elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés és a gyilkosság között. De azt tudja, hogy a gyáva ember a tekintetével öl, míg a hős karddal, és előbb bocsát meg a gyilkosnak, mint a gyávának.

De a szív nem is katekizmus, amely különbséget tesz a kis és főbenjáró, a szóval és tettel elkövetett bűnök között. A szív igazságos. A szív tévedhetetlen bíró. Ítélkezik és ítéltetik, az alig észrevehető tudatos mozdulatokból, mások által észrevehetetlennek tűnő futó pillantásokból, a ki nem mondott szóból, az arcodon tükröződő gondolatodból. Ítélkezik és elítéltetik a megtett lépéseidből, a kopogásodból, a teaszürcsölésedből. A katekizmus kevés vétket sorol fel, és azok egyike sem főbenjáró bűn. Ha a szíved lenne a gyóntatód, hosszú és keserves lenne a gyónásod!

A szavakkal kifejezhető bűn megbocsátható, vezekléssel elfeledhető. De a szavakkal ki nem fejezhető, alakot nem öltő bűnöd életed utolsó órájáig nyomja sebzett szívedet. Csak magadtól remélhetsz bűnbocsánatot, amikor álmatlan éjszakákon a kősziklaként rád nehezedő takaród alatt önámítás nélkül felidézed a fájdalmas emléket.

"Nem loptam, nem gyilkoltam, nem paráználkodtam, tehát tiszta a lelkiismeretem", ámítod magadat. Nem mentél el jóllakottan egy éhező mellett szemrebbenés nélkül? Inkább loptál, gyilkoltál, paráználkodtál volna! A szív előbb meg tud bocsátani annak a gyilkosnak, aki a bitófához menet megsimogatja a síró gyermeket, mint neked, aki "nem vétkeztél". Mert a szív nem súllyal és nem paragrafusokkal mér.

Tizenöt éve történt. Három hétre hazajöttem. Depressziós voltam és kimerült. A szegényes lakásunkban nyomasztó hangulat nehezedett rám.

Első éjszaka a házban lévő szobában aludtam. Az éjszaka kellős közepén felébredtem, és láttam, hogy édesanyám nem alszik, hanem az asztalnál ülve, szótlanul a tenyerébe rejti redőzött homlokát, és visszafojtott hangon zokog. Arca úgy ragyogott a könnyektől, mint a briliáns a napsütésben, bár még a holdfény sem szűrődött be a lefüggönyözött szobánk ablakán. Először azt hittem, hogy anyám alszik, és az egyenletes szuszogását hallom, de nem, ez keserves kínnal elfojtott zokogás volt. A lelkemig hatolt, nem tudtam szabadulni ettől a hangtól a fejemre húzott takaróval sem, de még álmaimban is a fájdalmas szuszogását hallottam.

Felköltöztem a szénapadlásra. Felmásztam a törött meredek lépcsőn, és berendezkedtem új otthonomban. Megágyaztam magamnak a szénában, az ajtó elé állítottam az asztalt, így kilátásom nyílt a szürke, repedezett falra. Ebben a hangulatban, nyomasztó gondok gyötörte lelkiállapotban írtam meg első szerelmes történeteimet. Szándékosan próbáltam elterelni gondolataimat széles, fehér utcákra, virágzó rétekre, illatos mezőkre, hogy ne gyötrődjem saját gondjaim, sivár életem miatt.

Egyszer megkívántam, egy csésze feketét. Nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszembe. Tán csak nem amiatt, mert tudtam, hogy még kenyér sincs itthon, nemhogy kávé. Ha az ember túl sokat töpreng, gonosszá és kegyetlenné válhat. Anyám tágra nyitott szemével félénk pillantást vetett rám, de nem szólt egyetlen szót sem. Üresség kerített hatalmába, egyetlen szó, de még köszönés sem hagyta el ajkaimat, úgy mentem ki a szobából, fel a szénapadlásra, hogy folytassam Bréda és Milán történetét, megénekeljem nemes lelküket, felhőtlen boldogságukat.

"A két ifjút kéz a kézben, megfürödvén a harmat vízében, köszöntötte a reggeli napsugár..."

Édesanyám halk lépteinek neszét véltem hallani, amint jön fel a törött lépcsőn. Lassan, biztos léptekkel közeledett, hozta kezében a csésze feketét. Határozottan emlékszem, hogy még soha sem láttam olyan gyönyörűnek, mint abban a pillanatban. Az ajtón át beszűrődött a déli napsütés, amelynek egy ferde sugara megvilágította anyám gyönyörű szemét. Olyan tisztán és fényesen ragyogott, mint az égi fények, visszatükrözvén minden mennyei szeretetet és jóságot. Olyan örömmel közeledett, mint egy kedves ajándékot hozó gyermek. Én futó pillantást vetettem rá, és szemtelenül odavágtam:

"Hagyjon békén!...Már nem kell!" A lépcsőn még nem ért fel teljesen, csak deréktól felfelé láthattam. Amikor meghallotta a szavaimat, meg sem torpant, csak a keze, az a drága kéz, amelyikben a kávés csészét tartotta, az kezdett el remegni. Ijedten nézett rám, kialudt a szeméből a csillogó fény.

Arcomba szökött a vér, majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Próbáltam jóvátenni aljas cselekedetemet. Odaléptem hozzá.

"Adja ide, anyám!"

De már elkéstem. A csillogó fény nem tért többé vissza a szemébe, sem a mosoly az ajkára.

Megittam a kávét. Vigaszt kerestem. Este majd bevallom neki, hogy mennyire szeretem, kimondom azt a várva várt kedves szót, amit most nem mondtam ki, megcsalván ezzel végtelen, önfeláldozó szeretetét.

De nem mondtam ki azt a szót. Nem mondtam ki sem este, sem másnap, sem a búcsú órájában.

Néhány évvel később, idegenben, egy idegen nő hozta be a szobámba a feketét. Akkor a szívembe markolt a fájdalom, olyan hevesen, hogy ordítani tudtam volna a szenvedéstől. Ilyen az ember szíve. Nem ismer kegyelmet, igazságosan ítélkezik...

Angyal Bella

Emléked

Hiányod mára elfáradt bennem,

Már a jelen örömeit zengem;

Bár most is állsz megfejthetetlenül,

Csupasz lélekkel, tökéletlenül...

Hiába nézlek, álom vagy immár,

Egy eltévedt szellő, mely végigjár

A szobám hűvösén, majd elszalad,

Miközben egy régi seb felszakad.

Meghódolt szívem tompa álomban élt,

Mit naivsága szerelemnek vélt

Az csupán bolondos játék vala,

Hisz nem volt ajkadnak igaz szava;

Mégis nyújtom emléked fonalát,

Mely törhetetlen láncként ölel át.

Szép volt, csodás volt szívedben élni,

Két karod közt nyugovóra térni.

Legyen bár álom, már nem érdekel,

Szavaid hozzám már nem érnek el.

Szerelmem egyszerű vala, s tiszta,

Forró könny ma is emléked issza.

Éretted aludt ki szívem lángja,

A holnap reménye mégis várja;

Köszöntsön egy szebb idő emléke,

Legyen szívednek kedves vendége,

Ki mint egykor én oly forrón szeret,

Kívánom szívből, bár szívem reped...

Falevél

Fehéren ölel magához a tél,

Arcodon megül a hideg dér.

Testedet szorosra zárod,

Az enyhülést egyre csak várod.

Sodor a szél a havon,

Bár szemed a tavaszon,

A hideg csókot lehel,

S te lassan belefeledkezel.

Szeretet

A végső miért...

Hogy volt kiért

Élni, s küzdeni,

Szívében fürdeni.

A sötétség, s a fény,

Az örök költemény;

A napsütés, s a vihar,

Mint egy ölelő kar.

Ott él a nyárban,

Minden apró vágyban;

Akárcsak a télben,

A sötétülő éjben.

Mikor szakad a szív,

S a fájdalom hív,

Ott él benned,

Soha meg nem dermed.

Szürke pillanat

Csend töri szívem össze,

Bár van, ki gúzsba kösse...

Egy ölelés, mely beburkol,

Az álmaimon körbehurcol,

Egy szürke pillanat álma,

Melyben a remény szállna;

A vágy tükrébe nézve,

A boldogság becézne...

Bár álarc fedi arcomat,

Békét hoz az alkonyat.

Az öröm fénye

Hamis világot kergetek,

A nappal fényétől reszketek,

Mégis a pillanatban elveszek,

Az öröm fényéből elcsenek;

S boldog a perc, avagy az óra,

Békét hoz az álmodóra.

Néha egy pillanat is elég,

Hogy valóra váljanak a mesék.

KUDLER SZILVIA

AZ ÓDON HÁZ

Vera nagy levegőt vett és elindult az impozáns, faragott lépcsőn. Szeme sarkából még látta a nyitva maradt bejáratot. A hatalmas, kapuszárny méretű ajtót könnyedén, sőt meglepően könnyen tudta kinyitni. Akkor döntötte el -lesz,ami lesz-, bemegy az ódon, lakatlan házba és körülnéz. Kora este volt, kint szerényen pislákoltak a csillagok. Keveset lehetett látni belőlük, nemrég esett, a felhők épp elvonulóban voltak.

Vera bátran,méltóságteljesen lépegetett fokról fokra. "Milyen üres itt minden!" Ahogy egyre feljebb jutott, egyre jobban kapaszkodott a korlátba. Érintése hideg volt, a hajdan gondosan polírozott fát bizonyára rengeteg kéz koptatta. A kisváros büszkesége, a "kastély" valaha módos családé volt.Aztán furcsa dolgok történtek. Az öregek meséltek ezt meg azt, volt szó kísértetekről, gyilkosságról, féltékenységről, csalásról, hamisításról és adósságról ... -de bizonyosat senki sem tudott.A tulajdonosok eltűntek, a ház végzetesen magára maradt.

Verát zavarta a hideg. Meg-megborzongott. "Biztosan az eső utáni friss levegő...!" Éppen megbánta,hogy a kabátját otthon hagyta. Bátor akart lenni, de a bátorsága kezdte cserben hagyni. Erősnek akart látszani,még akkor is,ha egyedül volt. Elmosolyodott. Kicsit erőtlenebbül és sutábban,mint akarta. A lába elé nézett,aztán hirtelen késztetést érzett: előre,felfelé nézett. Megdöbbenve állt meg. A lépcsőfok, amin állt kísértetiesen megcsikordult. A lépcsőház teteje teljes sötétségbe burkolózott.Az utolsó,legmagasabb fokokat látta még,amikor elindult. Félelme egyre nőtt, kétségbeesetten markolta a korlátot.

A tőle nem is olyan messze gomolygó köd egyre sűrűbbnek tűnt. Vera szíve a torkában vert, halántéka dobolt, homloka a hűvös levegő ellenére is izzadni kezdett. Ugyanakkor a hideg rázta és azon gondolkodott,hogy feladja: megfordul és elrohan.

Ekkor furcsa érzés kerítette hatalmába. A gomolygó, ködös sötétség mágikus erővel vonzotta magához.Mint akit megbabonáztak, már nem ura a saját testének és akaratának: ment-ment előre,egyre feljebb. Már-már bátornak érezte magát újra. Eszébe jutottak anyja szavai: "Ennek a gyereknek túl élénk a fantáziája. Szellemek,tündérek,kísértetek...,csoda,hogy el tud aludni!" Persze.Ez mind a fantázia,a képzelet műve. Újra a lába elé nézett, hiszen eddig vakon tapogatta a lépcsőfokokat. Megrázta a fejét,de mosolyogni nem tudott. Újra megállt. Hallgatózott és fülelt. Várt. Kísérteties volt a csend. Ami feltűnt neki: mikor bejött a házba, az elvadult kertben énekeltek a madarak. Most azonban nem,pedig ilyenkor még hangosan szoktak csivitelni.

Nem tudta eldönteni,fel merjen-e nézni. Visszanézett a bejárat felé,bár inkább ne tette volna. Ha fönt valami borzalom várná, lefelé se tudna menekülni! A lépcső alján is gomolygott a köd. Sűrűbben, undorítóbban, mint fent. A ködből egy alak rajzolódott ki. Lassan,mintha egy festő egészítené ki újabb és újabb ecsetvonással a festményét. "Jézus! Ez meg mi? Istenem, jöjjön már valaki és segítsen! Miért is kellett nekem ide jönnöm?! Itt halok meg,vagy mi van?" Félek és el akarok innen menni!"

A lény körvonalai derengtek a ködben, hol jobban, hol kevésbé jól láthatóan. Gyér,fekete haja lógótt a vállán, valami felismerhetetlen botfélét tartott a kezében. Ruhája áttetsző volt, csupasz koponyára hasonlító feje előre dőlt és üres tekintettel bámult Verára. Szája, egy nagy fekete üreg kinyílt. Valamit mondani akart a lánynak,amikor hatalmas dörrenés hallatszott. Vera lerogyott a lépcsőre,összehúzta magát olyan kicsire,amilyenre csak tudta és várta a végét. Mindegy,milyen lesz,csak szabadulna már ettől a rémálomtól!

-Na, mi van, mit gubbasztasz a lépcsőn? Tök bénán festesz ám így,nővérkém!

Beni volt az,Vera öccse. Bár a fiú nem volt sokkal fiatalabb,mint a testvére, erősebbnek és egyúttal keményebbnek tűnt.

-De jó,hogy itt vagy! -Vera most az egyszer tényleg örült,bár ezt még ilyen körülmények között sem adta volna írásba.

-Mi a fenét csinálsz itt,úgy mégis?Láttam amikor bejöttél.

-Csak kíváncsi voltam... . -válaszolta a lány és megerőltetett egy vigyort. Nem volt túl meggyőző.

-Persze.Azért csináltad össze magad majdnem,amikor bejöttem és bevágódott az ajtó.Bakker, mekkora ajtó! Te, nekem az az érzésem, hogy valaki van még itt! - a fiú bátorságot színlelve nézett körül. Verán újra úrrá lett a félelem. Ha már az öccse is elbizonytalanodott... !

-Jaj,ne csináld! Jó,be vagyok ijedve és nem is kellett volna ide jönnöm és most téged is belerángattalak...! -hadarta a lány miközben érezte, hogy a szája széle szederjes és nagyon száraz.

-Nyugi már, Vera! Fülelj inkább!Nem hallod? -vágott közbe Beni szőke fürtjeibe túrva.

-Valami suhogás,nem ? -Vera nyüszített a félelemtől. Körmét rágva,idegesen nézett jobbra,balra. Aztán nem túl erélyesen,de elkiáltotta magát:

-Van itt valaki? Hé! Van itt valaki?

A válasz a nagy csönd volt.

-Nálad van a mobilod? -súgta alig hallhatóan.

-Aztán kit hívjak fel,hogy itt bénázunk a kastélyban? Valamelyik őstulajt a sok közül, akiknek a képei itt vannak az aulában? - Beni kezdte összeszedni magát.

-Mi?? -Vera tudatába belehasított a felismerés de olyan élesen,mintha kés vágná a puhuló vajat.

-Mi az, hogy "mi"?

-Nincsenek képek.

-Dehogy nincsenek!

-Mondom!! Amikor bejöttem furcsa is volt,mennyire üres itt minden. A falak, az aula, a kert, a ház...! Bútor,lámpa,gyertyatartó sehol. Totál üres.

-Hát gyere és nézd meg! -Beni megint a régi volt: magabiztos és vitára kész.

Vera minden erejét összeszedve lerohant a lépcsőn. Csúszva állt meg az alján. Mögötte Beni még időben fékezett. Az aulában álltak, ahonnét Vera elindult. A falak üresek voltak.

Beni tétován forgott körbe.

-Ezt nem hiszem el. Nem én! Esküszök, itt voltak a képek! -a fiú közelebb húzódott a nővéréhez aki bólintva jelezte,elhiszi,amit Beni állít. A lépcső tetejéről újra hallották a suhogást. Mintha keményített kötényben járkálna fönt valaki.

A két fiatal értetlenül nézett egymásra. Nem tudtak mit mondani. A képzeletük űz velük ilyen csúnya játékot? Vagy tényleg van abban valami,amit az öregek mesélnek? Ez hihetetlen ebben a mai világban ! Jobb erről nem tudni,nem hallani nem beszélni. Eleget láttak. Ekkor a lépcsők fent megcsikordultak,mintha valaki elindult volna lefelé. A suhogás feltartóztathatalanul közeledett.

A két gyerek mintegy vezényszóra kezdett el a bejárat felé futni. Közös erővel estek neki az ajtónak. Az nehezen,de megadta magát. Kitárult és a testvérek kirohantak a szabadba. Már csak a kerten kellett átjutniuk. Késő még nem volt,bár nekik úgy tűnt,órákat töltöttek a kísértetházban.

Az egyenes,kavicsos kerti úton már egymást taposva,levegő után kapkodva rohantak. A kertkapu -mint mindig- félig nyitva volt.

Mielőtt kiléptek volna a biztonságos utcára, Vera még egyszer visszanézett. Az egyik, kertre néző ablakban fényt és egy ovális árnyékot látott.

Beni már kilépett a kertkapun. Vera nem tétovázott, gyors léptekkel követte. Egyszer s mindenkorra elege lett az ódon házakból.

FUSS AZ ÉLETEDÉRT!

Timi, a szakközépiskola egyik fiatal tanára nagyot nyújtózott,amikor eldöntötte, a köd ellenére is elmegy futni. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen "öröme",amióta édesapja is meghalt. Idős nagyanyját vette maga mellé, mikor az anyját is eltemették. Az öregedő és sokat betegeskedő asszony tolókocsiban ült, nehezen mozgott.Timi az órájára nézett. Mindjárt kezdődik a nagyi -így hívta mindenki a nagyanyját- kedvenc sorozatának újabb izgalmas része. Timi nem szerette a sorozatokat. Nem tudta minden epizódját megnézni, lekötötték az iskolai teendők. A nagyi viszont rajongott értük. Timi a tévé elé állította a tolókocsit. Amíg a nagyanyja tévét néz, ő áldozhat az egészséges életmód oltárán egy kiadós futással. Most különösen szüksége volt rá.

Az előszobában felvette a melegítőjét és a futócipőjét. A biztonság kedvéért eltette a mobiltelefonját is. Kész.Másra nem is volt szüksége. Leszámítva a nyugalmat. Ebből az utóbbi időben kevés jutott. Osztályában nehéz gyerekek voltak, szinte minden fiatal lelkileg sérült . Munkanélküli szülők, gyereknevelésre ráunt családok. Sokakkal már nem volt idő foglalkozni:négy-öt testvér mellett gyakran elfogy a türelem. Timi próbálta megérteni a helyzetüket.Neki még nem volt gyereke,de családban, mégpedig szerető családban nőtt fel. Hiányt nem szenvedett soha semmiben. De boldog is volt! Eddig jutott,aztán kilépett az utcára.

Az utca végén lakott, pár száz méterre már a "kiserdő" következett. Nem sokan jártak arra.Aki sportolni vagy csak egyszerűen kikapcsolódni akart,inkább másfelé keresett lehetőséget. Ez jó is volt, Timi szinte magáénak tudta az utat. Ismerte minden zegét-zugát,a növényeket,a gödröket, köveket, pocsolyákat. Egyszer elhozta ide az osztályát,de a legtöbben -bár bevallásuk szerint még ilyen helyen se laknak - lesajnálóan hagyták faképnél.

Timi először lassan,aztán egyre gyorsabban kezdett futni.Felvette a szokásos,kényelmes tempóját. Ritmusosan futott,csak a lépéseinek egyenletes dobbanását hallotta . Néha-néha egy-egy madár üdvözölte. Máskor nézegetni is szokott,most valahogy nem volt kedve. Délelőtt kapták a hírt: Dénes,az egyik fiú az osztályából öngyilkos lett. Búcsúlevelében ennyi volt:"Nem bírom tovább.Elmegyek." Timi úgy emlékezett Dénesre és a fegyelmi tárgyalására,mintha tegnap lett volna. Dénes is a nehéz fiúk közé tartozott.Lógott,nem tanult, szemtelen és kiállhatalan volt tanáraival és diáktársaival is. Aki ellene emelte a szavát, verésre, megfélemlítésre számíthatott. Gyakran volt erőszakos a lányokkal , végül a szülők kérték az igazgatót a fiú eltávolítására. Sokszor kapott még egy "utolsó esélyt",de sosem vette komolyan.

Az a délután szörnyű volt. Timi védeni próbálta Dénest,de feladta, amikor látta annak kaján vigyorát: "Úgyse rúgnak ki. Nem merik megtenni."

Sokan voltak azon a véleményen,hogy előbb kellett volna,akkor nem jutott volna az egész idáig. Timinek egyet kellett értenie. Ez volt a valóság,ez volt az igazság.Egyszer elszakad az a bizonyos cérna. És ez most volt.

A fiatal tanárnő beért a "kiserdő" közepére.Messze az úttól, az utolsó házaktól. Szerette ezt a szakaszt. A levegő szenzációsan tiszta volt,szinte harapni lehetett. Amikor kezdő futó volt,szokott itt tartani egy kis szünetet. Most már nem volt rá szüksége. Már nem érezte,hogy fárad,sőt,itt merített új erőt.Igen, ki kell futni a stresszt. Van,aki sír, van,aki süt-főz. Timi a futásban lelte meg a nyugalmat.

Gondolatai mindig vissza-visszakalandoztak Déneshez. Másik három fiú is benne volt a "buliban", aznap éjjel rendőrök találták meg őket egy utcasarkon: berúgva,drogozás után. Ez volt az i-re a pont, ezzel telt be a pohár. A többiekkel eljöttek a szülők,nem könyörögtek, tudomásul vették a döntést. Dénessel csak a bátyja jött. Ő is folyton az óráját nézte, állítólag nem akarta a főnöke elengedni. Timi próbálta kideríteni a szülők hollétét, de nem sokat tudott meg. Úgy tűnt,a báty felügyel Dénesre. Már ha ezt annak lehet nevezni.A neheze csak ez után kezdődött. Miután tudatosult a fiúkban a döntés, Dénes cirkuszolni kezdett, hogy őt az apja ezért megöli. Abátyja is könyörgőre fogta: jobban vigyáz az öccsére. Timi mellől elfogytak a kollégák, egyedül maradt a fiúkkal. Elmondta nekik újra: nem ő döntött, hányszor figyelmeztetett, előbb kellett volna komolyan venni az iskolát, a viselkedést. Itt van vége. Dénes bátyjának alig láthatóan ökölbe szorult a keze,amikor Timi elindította őket a porta melletti kijárat felé.

Később látták még Dénest az új iskolája körül.Oda se nagyon járt, kétes dolgaival ott se hagyott fel. Timi számára elviselhetetlen volt: aki nem akarja,azon nem lehet segíteni.

Összeszorított foggal futott tovább. Ideje lekanyarodni. Ideje másra gondolni. Bár nagyon is jól el tudta képzelni a halott fiút a fürdőkádban. Tudat alatt sikoltani volt kedve. De ez már nem volt szükséges. Dénesen és a családján ez már nem segít. Tényleg! A szülők vajon tudják? Amikor a tantestület meghozta a döntést, az apa nem volt az országban,az anya eddig se sokat volt otthon. Legalábbis ezt mondta a báty. Timi nem is tudta már, hogy a fiú egyáltalán bemutatkozott-e.

Timi ekkor érte el a "kiserdő" kitaposott,hazafelé vezető ösvényét. Nem kanyarodott le mégsem. Ránézett az órájára, a sorozat még bőven megy. Ő meg nem tud nyugodni. Futnia kell még.

Ebben a pillanatban megzörrent valami. Egy erdőben ez nem nagy újdonság,de Timi torkát most elszorította a félelem. Ösztönösen érezte,nincs egyedül. Ez a zörej más:félelmet keltett.Idegen volt.Nem a megszokott zaj. Timi futott tovább,közben óvatosan kémlelte a környéket. A tisztás részhez érve aztán meglátta az őt követő alakot. Az árnyéka árulta el. Timi szíve gőzgép módjára kezdett zakatolni. Vajon ki ez és mit akar? Mert hogy nem csak futni jött,az biztos. Kapucnija mélyen a szemébe húzva, magas férfi. Piros tornacipőt visel. Timi lassított, hogy szemügyre vehesse. Az alak nem lassított,sőt gyorsított a léptein. Kicsit feljebb csúszott a kapucnija. Timi rémülten ismerte fel követőjében Dénes bátyját!

A fiú futás közben kotorászni kezdett a zsebében. Közte és a fiatal tanárnő közötti távolság egyre kisebb lett. Timi érezte, gyorsítania kellene,hiába rutinos futó, most az élete forog kockán. Dénes bátyja még nem fáradt,mint ő. Hogy mennyire kimerült,csak most érezte igazán.Meg azt, hogy futnia kell az életéért. Mit keres a zsebében ez a fickó? Lőni fog? Vagy kése van? Utána dobja? Utoléri? Közelharc lesz? Timi gondolatai a fény sebességénél is gyorsabban száguldottak. Aztán rémülten vette tudomásul, hogy fel kell készülnie a legrosszabbra. Oldala szúrni kezdett,nem bírt tovább futni. Kapkodta a levegőt,tüdeje zihálva küzdött.Még tántorgott néhány lépést, meghajolva, bal kezét előre nyújtva probált egyensúlyozni és nem elesni. Lerogyott a fűbe. Támadója föléje magasodott.

-Na,te szemét,most megkapod,amit érdemelsz! -sziszegte Timi arcába Dénes bátyja.

-Nem tűnt fel,hogy az utolsókig próbáltam menteni? Ami tőlem tellett,megtettem, nem? -zihálta Timi levegőért küzdve.

-Nem eleget! Hülye kis tyúk,most véged, ezt az öcsémért kapod és meg is dögölhetsz,vágod? -azzal előrántott egy kést és Timi felé döfött. Timi -védekezésként- maga elé tartotta a kezeit, így a vágások a két tenyerét érték.Vér fröccsent a füre. Timi furcsa mód alig érzett fájdalmat, noha sérülései mélyek és hosszúak voltak.

A tanárnő önvédelemből nem kapott kiképzést,cselekedetei ösztönösek voltak. Erre senki sem készíthette fel, de egyet tudott, élni akar. Élni,mert úgy érezte, nem lehet, hogy ennyi volt. Nem érdemli meg, hogy így végezze. Nem vagy nem csak ő tehet arról,ami történt. Hirtelen minden erejét összeszedve felugrott. Maga sem tudta,honnan volt ehhez ereje. A váratlan mozdulattól támadója meglepetten lépett hátra és megtántorodott. Timi minden erejét beleadva rúgott feléje. Nem is látta igazán, hol és mennyire találta el Dénes bátyját, az mindenesetre felüvöltött.Ez erőt adott Timinek egy újabb támadásra. Akkor már látta, hogy a fején találta el. Nem kímélte,ütötte-vágta ahol érte. A fiú egy következő rúgástól a földre esett és a lendülettől meg a fájdalomtól hemperegni kezdett.Vesztére.A szúrkálás közben elejtett kés ott feküdt. A fiú újra felordított. A kés mélyen az oldalába fúródott.

Áldozatára nézett. Szemében az utolsó pillanatig sem húnyt ki a gyűlölet.

Timi a küzdelemtől teljesen kifáradva állt a halott fiú mellett. Percekig mozdulni sem tudott. Lelki szemei előtt megát látta a bíróságon, és szinte hallotta a bírót,amint önvédelemről beszél.Látta kollégáit,akik melléje álltak,a szülőket,gyerekeket. És magát,de most már nem fut. Nem fut az életéért. Nincs miért. Semmi se lesz már olyan,mint volt. És e tény elől nem lehet elfutni. Fáradtan nyúlt a telefonjáért.